Szárszón, Csukás Istvánnal (2012)

Szár­szón és Csu­kás Ist­ván­nal csak­ugyan min­den perc cso­da le­het. A gye­re­kek ked­ven­cé­nek a nyolc­va­nas évek óta a ki­es te­le­pü­lé­sen van nya­ra­ló­ja, az év fe­lét itt töl­ti; sok me­sé­je is a Ba­la­ton-par­ton szü­le­tett. Múlt év óta nya­ran­ként Csu­kás Szín­ház, au­gusz­tus­ban pe­dig Sár­kány Fesz­ti­vál vár­ja a gye­re­ke­ket és a gyer­me­ki lel­kű fel­nőt­te­ket Ba­la­ton­szár­szón — mind­ket­tő­nek ő a há­zi­gaz­dá­ja, és mi­at­ta szü­let­tek. Ma­ra­dan­dó­an vál­toz­ta­tott a vi­lá­gon a me­sé­i­vel — ta­lán nem gon­do­lunk elég­gé be­le, hogy ez mek­ko­ra do­log.

Francia-olasz-svájci természetfilm (1996)

Claude Nuridsany és Marie Pérennou ti­zen­öt év elő­ké­szü­let és két év mű­sza­ki kí­sér­le­te­zés után kü­lön­fé­le mik­ro­ka­me­rák­kal for­ga­tott film­je egye­dül­ál­ló kép­so­rok­ban mu­tat­ja be a te­rem­tett vi­lág gaz­dag­sá­gát. Olyan je­le­ne­te­ket áb­rá­zol, ame­lyek­ről, bár itt zaj­la­nak a kö­ze­lünk­ben, nem ve­szünk tu­do­mást. Ta­lán csak gye­rek­ko­runk vég­te­len­nek tet­sző nyá­ri dél­után­ja­in fi­gyel­tük olyan ér­dek­lő­dés­sel a fü­vek közt élő ál­la­tok jö­vés-me­nés­ét, mint a bi­o­ló­gus há­zas­pár, akik tu­do­má­nyos jár­tas­sá­guk el­le­né­re tar­tóz­kod­nak a fon­tos­ko­dó kom­men­tá­rok­tól.

Zenés magyar gyerekfilm (1988)

Helikoffer ke­ring a vá­ros fö­lött, ben­ne egy kis uta­zó, akit föl­det éré­se után a rend­őrök a gyer­mek­ott­hon­ba visz­nek, azt gon­dol­ván ró­la, hogy a szü­lei el­hagy­ták. A ma­gá­nyos szí­nész­nő (Ha­lász Ju­dit) gyak­ran föl­ke­re­si Da­nit (Sza­bó Da­ni) az ott­hon­ban, egy nap ha­za is vi­szi, s bí­zik ab­ban, hogy ha meg­ked­ve­lik egy­mást, örök­be fo­gad­hat­ja a kis­fi­út. De a gye­re­kek­kel nem kön­­nyű az élet, fő­leg ha a fel­nőtt túl so­ká­ig élt egye­dül, s csak ma­gá­ra fi­gyel. S fő­ként, ha az a gye­rek más, mint a töb­bi, hi­szen oda­át­ról ér­ke­zett…

A tör­té­nel­met a fér­fi­ak ír­ják, és ők is csi­nál­ják. Épí­te­ni, le­rom­bol­ni, is­mét fel­épí­te­ni, és az­tán megint csak rom­bol­ni — eh­hez na­gyon ért a te­rem­tés ko­ro­ná­ja. És a nők? ők in­kább el­szen­ve­dik az ese­mé­nye­ket. A leg­bo­rú­sabb idő­ben pe­dig ki­tar­ta­nak, és át­men­tik a még ment­he­tőt ar­ra az idő­re, ami­kor a vi­har ki­csit el­csen­de­sül, és is­mét el­jön az új­já­épí­tés ide­je. Ad­dig pe­dig vár­nak. Leg­in­kább a fér­fi­ak­ra, akik idő­ről idő­re el­tűn­nek a tör­té­ne­lem út­vesz­tő­i­ben.

Észak, észak, dél, dél… — az észak-ma­gyar­or­szá­gi őszi táj­ban két kis­gye­rek re­ci­tál­ja a két szót hosz­­szan és nyu­god­tan. Ami­kor az egyik észa­kon, a má­sik épp dé­len, majd ugyan­ez for­dít­va. És elő­for­dul — rit­kán —, hogy egy­szer­re hang­zik el: észak, dél. Ilyen­kor a két gye­rek egy idő­ben len­dül a hin­tá­val észak­nak, majd dél­nek. Be­le­fe­led­ke­zők és böl­csek — mint a leg­több kis­gye­rek —, még el­fo­gad­ják, hogy na­gyon rit­kán ada­tik meg egy­szer­re és egy irány­ba len­dül­nünk, mo­zog­nunk, érez­nünk a má­sik­kal. Hul­lám­zá­sunk kü­lön­fé­le irány­ba so­dor, de a ter­mé­sze­tünk, vá­gya­ink és úti cé­lunk kö­zös, és van­nak ke­gyel­mi pil­la­na­ta­ink, ami­kor meg­ta­pasz­tal­hat­juk az együtt­lét har­mó­ni­á­ját.

Áprily La­jos (1887—1967) Jó­zsef At­ti­la-dí­jas köl­tő, mű­for­dí­tó száz­hu­szon­öt esz­ten­de­je, no­vem­ber 14-én szü­le­tett Bras­só­ban. El­ső­sor­ban han­gu­la­tok éne­ke­se; köl­té­sze­té­nek ih­le­tő­je leg­több­ször az em­lé­ke­zés, a ma­gány. Kri­ti­ku­sai az eu­ró­pa­i­ság és a ma­gyar­ság ös­­szeg­ző­jé­nek tart­ják, és Tóth Ár­pád­dal, Ju­hász Gyu­lá­val ál­lít­ják egy sor­ba. Nyolc­va­na­dik szü­le­tés­nap­ja előtt halt meg Bu­da­pes­ten, a hárs­he­gyi sza­na­tó­ri­um­ban. Fia, Jékely Zol­tán szin­tén köl­tő volt.

A hét ze­ne­szer­ző­je

Hét­fő­től pén­te­kig dél­utá­non­ként a bé­csi klas­­szi­ka egyik leg­na­gyobb alak­já­val, Bee­tho­ven­nel (1770—1827) is­mer­ked­he­tünk. Az el­ső fe­je­zet­ben a né­met ze­ne­óri­ás éle­té­nek két évé­re össz­pon­to­sí­tunk: 1809 és 1810 tör­té­né­se­i­re. Ak­ko­ri­ban a té­li hó­na­po­kat Bécs­ben, a nya­ra­kat pe­dig az oszt­rák fő­vá­ros kö­rü­li fal­vak­ban töl­töt­te. Ez tö­ké­le­te­sen meg­fe­lelt vis­­sza­hú­zó­dó ter­mé­sze­té­nek: ma­gá­nyos er­dei sé­tái so­rán biz­ton­ság­ban érez­te ma­gát. Hu­szon­öt éves ko­rá­ban ki­ala­kult fül­be­teg­sé­ge ad­dig­ra el­ha­tal­ma­so­dott raj­ta, s csak­nem tel­je­sen meg­sü­ke­tült. Nem cso­da, hogy egy­re lob­ba­né­ko­nyabb lett; oly­kor ön­gyil­kos­sá­gi gon­do­la­tok fog­lal­koz­tat­ták, és csa­lá­di vi­szá­lyok mi­att is gyöt­rő­dött. Az 1806-ban Martonvásáron, Brunswick Te­réz gróf­nő kas­té­lyá­ban töl­tött he­tek­re vi­szont min­dig lel­ke­se­dés­sel em­lé­ke­zett.

A Kos­suth-dí­jas nem­zet szí­né­sze idén má­jus­ban ün­ne­pel­te nyolc­van­ötö­dik szü­le­tés­nap­ját. Pá­lyá­ját a Víg­szín­ház­ban kezd­te, majd né­hány évig Pé­csett ját­szott. 1952—1983 kö­zött a Nem­ze­ti Szín­ház desz­ká­in lé­pett föl, 1983-tól a Ka­to­ná­ban sze­re­pel, amely­nek ala­pí­tó tag­ja. Egy­szer így nyi­lat­ko­zott: „A szín­ház volt az én iga­zi há­zas­sá­gom. A leg­gyö­nyö­rűbb és leg­fáj­dal­ma­sabb sze­rel­mem volt. S a leg­töb­bet a szín­ház­tól kap­tam. (…) Nem va­gyok ön­mu­to­ga­tó! Az em­ber te­le van gát­lá­sok­kal… De te­het­sé­ges­nek szü­let­tem, ez volt a baj. Vé­gül öreg­ko­rom­ra lett iga­zán az enyém a szí­né­szet.”