Angol—francia—olasz élet­raj­zi drá­ma (2006)

Em­lék­szem, mennyi­re meg­döb­ben­tő volt Di­a­na her­ceg­nő ha­lál­hí­re, kü­lö­nö­sen a kö­rül­mé­nyei mi­att. De ta­lán még ért­he­tet­le­nebb­nek tűnt a ki­rály­nő hall­ga­tá­sa, aki — mi­vel Di­a­na már nem tar­to­zott a ki­rá­lyi csa­lád­hoz — a Spencer csa­lád ma­gán­ügyé­nek te­kin­tet­te a ha­lál­ese­tet. A pro­to­koll sza­bá­lyai sze­rint tö­ké­le­te­sen járt el, de em­ber­ség­ből, együtt­ér­zés­ből ta­lán cse­le­ked­he­tett vol­na más­ként. De nem kell ítél­kez­ni fe­let­te, pró­bál­juk meg­ér­te­ni, mi ve­zet­te. II. Er­zsé­be­tet vé­gül az ak­kor meg­vá­lasz­tott mi­nisz­ter­el­nök, Tony Blair vet­te rá ar­ra, hogy vál­toz­tas­son az év­szá­za­dos ha­gyo­má­nyo­kon, és csat­la­koz­zon a gyá­szo­lók­hoz. A Stephen Frears ál­tal ren­dez­te film a Di­a­na ha­lá­la utá­ni he­tet két ér­ték­rend ös­­sze­csa­pá­sa­ként áb­rá­zol­ja. A ki­rály­nő sze­re­pé­ben Helen Mirren lát­ha­tó, ala­kí­tá­sá­ért Os­car-dí­jat nyert.

Port­ré­film Hidegkuti Nán­dor­ról

Le­gen­da volt, mint az egész Arany­csa­pat. Há­rom gólt — „mes­ter­hár­mast” — szer­zett a le­gen­dás lon­do­ni 6:3-as mér­kő­zé­sen, és lőtt egy ne­gye­di­ket is, de azt a bí­ró nem ítél­te meg. ő volt a csa­pat leg­idő­sebb tag­ja — 1953-ban, a 6:3-as mér­kő­zé­sen „már” har­minc­két éves —, így lett a be­ce­ne­ve az Öreg. Ap­ja a vi­té­zi rend tag­ja volt, a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­át­vé­tel után ez ko­moly ne­héz­sé­ge­ket je­len­tett Nán­dor szá­má­ra — ki­ta­lált mun­kás­múlt­tal si­ke­rült vál­toz­tat­nia ne­ga­tív meg­íté­lé­sén. Buzánszky Je­nő min­den idők leg­jobb lab­da­rú­gó­já­nak tart­ja. Egész éle­tét meg­ha­tá­roz­ta a fut­ball, edző­ként is si­ke­res lett. Olyan kor­ban volt fo­cis­ta, ami­kor a ma­gyar fut­ball irán­ti lel­ke­se­dés­nek nem­ze­tet egye­sí­tő ere­je volt, és ami­kor a spor­tot a po­li­ti­ka stra­té­gi­ai kér­dés­ként ke­zel­te. No­ha rongy­lab­dá­val kezd­te a grun­don, fel­nőtt­ként a vi­lág leg­hí­re­sebb sta­di­on­ja­i­ba ju­tott el, és po­li­ti­ku­sok ud­va­rol­ták kör­be. Pe­dig ő „csak” na­gyon sze­re­tett fo­ciz­ni.

Ame­ri­kai film­drá­ma (1962)

Ten­nessee Wil­li­ams drá­má­já­nak hő­se, Chance (Paul New­man) — ne­ve be­szé­lő név, je­len­té­se töb­bek kö­zött az, hogy le­he­tő­ség — már több­ször el­ment, majd mind­any­­nyi­szor vis­­sza is tért szü­lő­vá­ro­sá­ba. E vis­­sza­jö­ve­te­lek kö­zött az volt a kü­lönb­ség, hogy min­den al­ka­lom­mal lej­jebb csú­szott a tár­sa­dal­mi rang­lét­rán. És per­sze az is, hogy egy­re in­kább ve­szí­tett von­ze­re­jé­ből, amely nem volt más, mint az if­jú­sá­ga. Ma már ma­ga sem tud­ja iga­zán, mit akar. Be­ke­rül­ni „Ho­lly­wood ring­lis­píl­jé­be” egy fi­a­tal­sá­gát és nép­sze­rű­ség­ét vesz­tett egy­ko­ri film­csil­lag — szép szó­val vagy zsa­ro­lás­sal kikényszerített — se­gít­sé­gé­vel, vagy több­ször el­ha­gyott sze­rel­mé­vel ne­ki­in­dul­ni az egy­ko­ri ál­mok meg­va­ló­sí­tá­sá­nak. Nem sej­ti, hogy leg­utób­bi lá­to­ga­tá­sa óta tör­tént va­la­mi, amit a lány csa­lád­ja min­den áron el akar tit­kol­ni…

Ame­ri­kai ak­ció­film (2009)

Med­dig fej­lőd­het, pon­to­sab­ban va­dul­hat-kor­cso­sul­hat az egyik leg­na­gyobb vi­lág­mé­re­tű üz­let, a szó­ra­koz­ta­tó­ipar? A Mark Ne­vel­di­ne—Brian Taylor ren­de­ző­pá­ros film­je e fo­lya­mat egyik le­het­sé­ges for­ga­tó­könyv­ét tár­ja elénk. Tör­té­ne­tük a nem is oly tá­vo­li jö­vő­ben ját­szó­dik: a já­ték­ipar va­ló­sá­gos ször­nye­ket ter­mel, ugyan­is az el­me­irá­nyí­tás tech­no­ló­gi­á­já­val hús-vér em­be­re­ket ál­lít a vir­tu­á­lis fi­gu­rák he­lyé­be a több­sze­rep­lős internetes já­té­kok­ban. A szá­mí­tó­gé­pes trük­kök mil­li­ár­dos nagy­mes­te­re va­do­na­túj lö­völ­dö­zős já­té­kot dob pi­ac­ra, amely olyan tu­dat­ál­la­po­tot vált ki hasz­ná­ló­i­ban, mint­ha ők len­né­nek a kü­lön­fé­le hely­szí­ne­ken gyil­ko­ló har­co­sok. Vi­lág­szer­te egyi­de­jű­leg több ezer em­ber sza­ba­don ki­él­he­ti gyil­kos vá­gya­it, al­jas ösz­tö­ne­it…

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2006)

A ma­gyar kép­ző­mű­vé­szet szá­má­ra szo­mo­rú hí­re­ket tar­to­ga­tott az év vé­ge: egy hó­nap­ja Pauer Gyu­la kö­szönt el tő­lünk, előt­te pe­dig Szin­te Gá­bor. Szin­tét leg­in­kább dísz­let­ter­ve­ző­ként is­mer­het­tük meg: pél­dá­ul Várkonyi Zol­tán­nal és Ádám Ot­tó­val dol­go­zott együtt: több mint száz elő­adás dísz­le­tét ké­szí­tet­te el. Köz­ben mű­vé­szet­tör­té­ne­tet ok­ta­tott a szín­mű­vé­sze­ti és a kép­ző­mű­vé­sze­ti fő­is­ko­lán. Ez a do­ku­men­tum­film ma úgy néz­he­tő, mint fő­haj­tás a fes­tő­mű­vész előtt. A film ké­szí­tői egy fres­kó ké­szí­té­sé­nek több évig tar­tó fo­lya­ma­tát do­ku­men­tál­ták — egy olyan fal­fest­mény­ét, ame­lyet Szin­te a fran­cia­or­szá­gi Saint-Simon ro­mán ko­ri temp­lo­má­ban ki­vi­te­le­zett. Ab­ban a fa­lu­ban, ahol a ké­sőb­bi II. Szil­vesz­ter pá­pa lát­ta meg a nap­vi­lá­got..

Angol—ame­ri­kai csa­lá­di film (1990)

Aki lát­ta az Addams Familyt, el tud­ja kép­zel­ni, mi­lyen gyö­nyö­rű és ijesz­tő egy­szer­re Anjelica Huston, ami­kor bo­szor­kányt ala­kít. Akár­csak azt, hogy mit je­lent cid­riz­ni és jól szó­ra­koz­ni egy­szer­re. A me­sék már csak ilye­nek. Mi le­het a ma­gya­rá­za­ta, hogy ál­ta­lá­ban ijesz­tő ré­sze­ik is van­nak? Ta­lán az, hogy lel­künk mé­lyén jól tud­juk: ben­nünk is ott buj­kál a sö­tét­ség, van lé­nyünk­nek egy sok­szor tit­kolt sö­tét ol­da­la. Azt is ért­jük-érez­zük, hogy a sö­tét­ség nem­csak bent­ről, ha­nem kí­vül­ről is fe­nye­get ben­nün­ket. So­kan fél­nek a sö­tét­ben, és me­ne­kül­nek min­den rossz tu­do­má­sul­vé­te­le elől: mint­ha ön­ma­guk elől buj­kál­ná­nak. Má­té Gá­bor ka­na­dai ma­gyar or­vos szok­ta mon­da­ni: fél az op­ti­mis­ta em­be­rek­től, és sem­mit sem tart ká­ro­sabb­nak, mint az op­ti­miz­must, mi­vel az min­dig a re­á­lis ve­szé­lyek fi­gyel­men kí­vül ha­gyá­sá­val jár együtt. En­nek alap­ján most szó­lok: Bo­szor­ká­nyok pe­dig van­nak! És aján­la­tos vi­gyáz­ni ve­lük, fő­leg ha gye­rek az em­ber…

Francia—amerikai—an­gol—német—holland tör­té­nel­mi drá­ma (2004)

Va­jon mi moz­gat­ja az or­szá­gok, né­pek ve­ze­tő­it, hogy bi­ro­dal­muk ha­tá­rát egy­re tá­vo­labb és tá­vo­labb tol­ják? A gaz­dag­ság, a hír­név, vagy csak a jó­zan meg­fon­to­lás, hogy mi­nél na­gyobb az or­szág, an­nál mesz­­szebb van­nak az el­len­sé­gei? Nem tu­dom, hogy Ma­ke­dó­niai Sán­dort mi ve­zé­rel­te, annyi azon­ban biz­tos, hogy nagy esél­­lyel pá­lyáz­hat a tör­té­ne­lem leg­na­gyobb hó­dí­tó­ja cí­mé­re. Rá­adá­sul bi­ro­dal­ma hi­á­ba bom­lott fel ha­lá­la után, a hó­dí­tá­sok ha­tá­sa — a ke­le­ti és a gö­rög kul­tú­ra ta­lál­ko­zá­sa — má­ig ér­ző­dik. Ha meg­néz­zük Oliver Stone majd há­rom­órás film­jét, mely­nek cím­sze­rep­ét Colin Farrell játs­­sza, töb­bek kö­zött vá­laszt kap­ha­tunk egy me­rő­ben szub­jek­tív kér­dés­re: va­jon mi is így kép­zel­tük el a hó­dí­tó Nagy Sán­dort?

Ki­csi gyer­mek­ko­runk­tól fog­va vonz ben­nün­ket a dal­lam, a lük­te­tés. A gre­go­ri­án­tól a ba­rok­kon át a folk­lór­fel­dol­go­zá­sig szin­te min­den­re nyi­tott gyer­me­ki lé­lek csak úgy szív­ja ma­gá­ba a mu­zsi­kát. Ek­kor még ös­­sze­köt­he­ti a ze­nei él­ményt sza­bad moz­du­la­tok­kal, lé­pé­sek­kel, moz­gás­sal, mert sen­ki nem szól rá, sőt a kör­nye­ze­te meg­tap­sol­ja. Az in­téz­mé­nye­sí­tett ze­nei órá­kon az­tán elő­for­dul, hogy a ve­lünk szü­le­tett tu­dás és ér­zék meg­ko­pik, majd egy­szer csak vég­leg ki­ke­rül a nem ze­nész em­ber min­den­nap­ja­i­ból. Ek­kor ér­de­mes le­po­rol­ni Lisz­tet, Mo­zar­tot, Bac­hot vagy Cho­pint. A len­gyel-fran­cia ro­man­ti­kus ze­ne­szer­ző-gé­ni­usz ki­rob­ba­nó ér­zel­me­ket kot­tá­zott le tö­ké­le­tes for­mai pre­ci­zi­tás­sal. Ma­zur­kák, ke­rin­gők, nok­tür­nök, bal­la­dák, pre­lű­dök, im­prom­tuk, és még so­rol­hat­nám, hány­fé­le­kép­pen al­kot­ta meg a ze­né­re örök­ké vá­gyó em­ber egy-egy leg­szebb dal­la­mát.