az Úr szeretett tanítványa
János evangélista leengedett kézfején
a mutatóujj és a gyűrűsujj között
pókfonál

Zsille Gábor fordítása
Waclaw Oszajca (1947) lengyel költő, szerkesztő,
jezsuita szerzetes, egyetemi lelkész

tévúton jártál és
túl későn tértél haza
amikor atyád már vakká meregette
utánad a szemét és megsüketült a csendtől
most az ujjbegyével próbál megnézni téged
de hiába
ujjai elgémberedtek a rózsafüzérezéstől
érted

                                   Zsille Gábor fordítása

mily számosan voltak
akikkel együtt dolgoztam a mezőn
hanem este
haza csak egymagam tértem
senki sem kísért engem

enyhén szökellve
lépdeltek fel az Akropoliszra
nyomukban ott maradt
két szó
kövess engem

valaki mondott már ilyesmit nekem

                                         Zsille Gábor fordítása

ma tizenöt órakor végzünk
ám nem lesz semmiféle aláírás
és bizonyára senkit sem visznek a karjukban
többé már nem hiszünk
a golyóstollal lezárt időben
és az ígéretek pecsétjében

magunkra maradtunk
és magunkban írjuk alá és pecsételjük
a lelkiismerettel kötött megállapodást

Zsille Gábor fordítása

Az Üvegtigris és a közösségi szellem

2001-ben pél­dát­lan si­ker­so­ro­zat in­dult út­já­ra az Üveg­tig­ris­sel. Szar­vas Jó­zse­fet fag­gat­tuk a kez­de­tek­ről, és arról, mi le­het a csa­pat tit­ka.
Ho­gyan kez­dő­dött? Ho­gyan em­lék­szik vissza az el­ső lé­pé­sek­re és ar­ra, hogy an­nak ide­jén mit szólt az öt­let­hez, a for­ga­tó­könyv­höz? Mi­kor­tól kezd­ték érez­ni, hogy eb­ből nagy si­ker le­het?
— Jól em­lék­szem, ahogy Ru­dolf Pé­ter ba­rá­tom an­nak ide­jén el­me­sél­te: fes­tés­kor elő­ke­rült ná­luk egy ko­ráb­ban ka­pott for­ga­tó­könyv, ol­vas­gat­ni kezd­te, és be­le­sze­rel­me­se­dett. Oly­an­­nyi­ra, hogy el­ha­tá­roz­ta: meg­ren­de­zi. Amint si­ke­rült pénzt sze­rez­nie, el­kezd­te to­bo­roz­ni a sze­rep­lő­ket. Jó hú­zás­nak tar­tot­tam, hogy a ba­rá­ta­i­val akart dol­goz­ni, kez­det­től kö­zös­ség­ben gon­dol­ko­dott. Az Üveg­tig­ris sze­rep­lő­it ugyan­is nem csak a mun­ka kö­ti össze, egyéb­ként is jó­ban va­gyunk, ös­­sze­já­runk. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy ez a fil­me­ken is ér­ző­dik. A for­ga­tó­köny­vet mind­an­­nyi­an szel­le­mes­nek érez­tük.

Tűr­ni, tü­rel­mes­nek len­ni, el­fo­gad­ni, meg­ér­te­ni, együtt érez­ni, en­ged­ni, le­mon­da­ni, be­lát­ni, el­néz­ni, ál­do­za­tot hoz­ni, meg­be­csül­ni, ér­té­kel­ni, va­gyis to­le­ráns­nak len­ni sok­szor ko­ránt­sem olyan kön­­nyű. Mi­kor a szom­széd ki­ve­szi a ke­zed­ből a sze­me­tes­zsá­kot, hogy majd ki­dob­ja ő, mert ezek a mai fi­a­ta­lok még eh­hez sem ér­te­nek, vagy mi­kor a busz­ra vá­ra­koz­va fel­lök­nek-agyon­nyom­nak az em­be­rek, mert iga­zán nem mind­egy, ötö­dik­nek vagy ha­to­dik­nak száll­nak-e fel… Ilyen­kor jobb, ha szit­ko­zó­dás, szent­sé­ge­lés, a má­sik la­za le­hü­lyé­zé­se he­lyett Reményik Sán­dor sza­va­it mon­do­gat­juk ma­gunk­ban: „Is­te­nem, add, hogy ne ítél­jek.” De va­jon med­dig tart a to­le­ran­cia? Mi­kor mond­hat­juk, hogy na, most az­tán tény­leg elég? Hí­vő­ként, meg­le­het, so­ha, vagy leg­alább­is más­képp: tet­te­ink­kel, éle­tünk­kel pél­dát ad­va.

Trip­ti­chon. Néz­zük most Puc­ci­ni „hármasoltárának” kö­zép­ső ké­pét. Gloriosa virginum, Salve Maria! — szól a men­­nyei Má­ria-him­nusz a lí­rai „szen­ve­dés­tör­té­net” vé­gén, az Angelica nő­vér cso­da­je­le­ne­té­ben. „O Ma­don­na, salvami!” Az ön­gyil­kos­sá­got el­kö­ve­tő, majd a Vi­gasz­ta­lás Ki­rály­nő­jé­hez kö­nyör­gő hal­dok­ló apá­ca misz­ti­kus el­ra­gad­ta­tás­sal szem­be­sül a ke­gye­lem­mel…