Olasz—amerikai—lengyel élet­raj­zi film (2005)

Hét év­vel a ha­lá­la után va­jon mi jut el­ső­ként eszünk­be II. Já­nos Pál pá­pá­ról? Az, hogy az egyik leg­hos­­szabb ide­ig hi­va­tal­ban lé­vő egy­ház­fő volt? Vagy ta­lán az, hogy ő volt az el­ső ke­let-eu­ró­pai pá­pa? Eset­leg az, hogy mi­lyen sok or­szá­got lá­to­ga­tott meg? Bi­zo­nyo­san olya­nok is van­nak, akik­ben a Parkinson-kórral küz­dő be­teg utol­só évei ma­rad­tak meg leg­in­kább. John Kent Harrison film­jé­nek kö­zép­pont­já­ba a Krisz­tus bé­ké­jét köz­ve­tí­tő em­ber ke­rült. Ta­lán azért, mert az ő éle­tét is kö­rül­vet­te a szen­ve­dés: a II. vi­lág­há­bo­rú alatt ha­tá­roz­ta el, hogy pap lesz; krak­kói ér­sek­ként egy dik­ta­tú­rá­ban kel­lett helyt­áll­nia; pá­pa­ként pe­dig kü­lö­nös ér­zé­keny­ség­gel fi­gyelt a vi­lág szen­ve­dő­i­re. A fi­a­tal Wojty»át Cary Elwes játs­­sza, míg a pá­pa sze­re­pé­ben Jon Voightot lát­hat­juk.

Ame­ri­kai film­víg­já­ték (2000)

A szap­pan­ope­rák sze­mé­lyi­ség­tor­zí­tó ha­tá­sá­ról ér­te­kez­ni már köz­hely. Ál­vi­lág ez, amely­be sa­ját gond­ja­ink elől me­ne­kü­lünk. Betty azon­ban ren­dü­let­le­nül ra­jong A sze­re­lem ha­tal­ma cí­mű kór­há­zi so­ro­zat jó­ké­pű do­ki­já­ért, s úgy tű­nik, egy tra­gi­kus ese­mény nyo­mán vég­leg benn­ra­gad eb­ben a kép­te­len­ség­ben. Mi pe­dig nyug­ta­la­nul fi­gyel­jük őt, hi­szen ször­nyű gya­núnk, hogy a té­vé­kép­er­nyőn in­ne­ni vi­lág is egy so­ro­zat kli­séi men­tén mű­kö­dik. Neil La­Bute iro­ni­ku­san ját­szik el e „kint is, bent is”-él­mén­­nyel, ám köz­ben nem fe­led­ke­zik el hő­sé­ről, aki egy hosszú fi­zi­kai és lel­ki út so­rán, szám­ta­lan bur­leszk-for­du­la­tot át­él­ve, sok-sok köz­he­lyes élet­böl­cses­ség és ró­zsa­szín cu­kor­máz kö­zött egyen­sú­lyoz­va még­is­csak meg­ta­lál­ja a bol­dog­sá­gát — akár egy hap­py end­del zá­ru­ló szap­pan­ope­rá­ban.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2007)

A Bol­dog­as­­szony Is­ko­la­nő­vé­rek rend­je 1833 óta igyek­szik ke­resz­tény szel­lem­ben ok­tat­ni és ne­vel­ni a le­ány­gyer­me­ke­ket. Már a XIX. szá­zad­ban is­ko­lát nyit­hat­tak Te­mes­vá­ron, Sze­ge­den, majd Deb­re­cen­ben. A film a tanítórend ha­tá­ron túl mű­kö­dő éne­kes misszi­ó­já­nak te­vé­keny­sé­gét mu­tat­ja be. Nagy Éva Ve­ra és Czakó Gab­ri­el­la nő­vé­rek 2004-ben ér­kez­tek Szovátára, hogy a kör­nyék te­le­pü­lé­se­in nép­da­lo­kat és egy­há­zi éne­ke­ket ta­nít­sa­nak a sze­gény sor­sú gye­re­kek­nek. Az­óta meg­szer­vez­ték és mű­köd­te­tik a marosszéki Ko­dály Zol­tán Gyer­mek­kart. A név­adó így fi­gyel­mez­te­tett ha­tá­ra­in­kon in­nen és túl: „Ha a ma­gyar­ság nem tö­rek­szik az el­ér­he­tő leg­ma­ga­sabb mű­velt­ség meg­szer­zé­sé­re, el­me­rül a né­pek ten­ge­ré­ben. Olyan ke­ve­sen va­gyunk, hogy a mű­ve­let­len­ség lu­xu­sát egyet­len ma­gyar sem en­ged­he­ti meg ma­gá­nak.”

An­gol is­me­ret­ter­jesz­tő film (2007)

Ír­or­szág ti­tok­za­tos tör­té­ne­te­i­ről hall­va min­dig a Szent Patrikról és a bökölő ál­la­tok­ról szó­ló me­se jut eszem­be, és egy ré­ges-ré­gi, Com­mo­dore 64-re írt szá­mí­tó­gé­pes ka­land­já­ték, az ősi ír me­sén ala­pu­ló Tir na nog. A do­ku­men­tum­film Ír­or­szág és Nagy-Bri­tan­nia misz­ti­kus és szent he­lye­it mu­tat­ja be, ame­lye­ket év­szá­zad­ok óta kul­ti­kus tisz­te­let övez. Ha­tal­mas domb­ba vé­sett lóalakot, negy­ven mé­ter ma­gas, em­be­ri kéz al­kot­ta sír­dom­bot lát­ha­tunk, s meg­is­mer­ked­he­tünk a megalitikus kul­tú­rák­ra jel­lem­ző ne­ve­ze­tes dol­me­nek­kel, menhirekkel, trilitekkel és cromlechekkel, a múlt meg­kö­ve­se­dett őr­ző­i­vel is. Olyan spi­ri­tu­á­lis he­lye­ken jár­ha­tunk, me­lyek­hez le­gen­dák és meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan je­len­sé­gek fű­ződ­nek.

Ame­ri­kai thriller (2005)

Nap mint nap hall­ha­tunk a hí­rek­ben olyan he­lyi konf­lik­tu­sok­ról, me­lyek az évek so­rán ez­ré­vel sze­dik ál­do­za­ta­i­kat, ám a nagy­ha­tal­mak­nak eszük ágá­ban sincs be­avat­koz­ni. Leg­több­ször igen sze­gény or­szá­gok­ról van szó, ezért is me­rül­het fel ben­nünk a kér­dés: va­jon mi­ből és hon­nan szer­zik a fegy­ve­re­ket? Pél­dá­ul az olyan fi­gu­rák­tól, mint Jurij Orlov (Ni­colas Cage), aki azért vág be­le e ké­tes üz­let­be, mert a New York-i Little Odessából — ahol az uk­rán be­ván­dor­lók él­nek — más­ként nem tud ki­tör­ni. Tisz­tá­ban van ve­le, hogy az ál­ta­la for­gal­ma­zott áru­val a dik­tá­to­rok és a „fel­sza­ba­dí­tó har­co­sok” mit mű­vel­nek, de min­dig az­zal nyug­tat­ja ma­gát, hogy a ra­vaszt nem ő húz­za meg. And­rew Niccol film­je nem­csak a sza­bad­úszó fegy­ver­ke­res­ke­dők­re, ha­nem a ve­ze­tő ha­tal­mak leg­vé­re­sebb üz­le­té­re is fel­hív­ja a fi­gyel­met.

Mark Wahlberg hitről, családról, hivatásról

Zű­rös kö­lyök volt. Egy ki­lenc­gyer­me­kes csa­lád leg­fi­a­ta­labb tag­ja­ként Bos­ton egyik le­zül­lött vá­ros­rész­ében ne­vel­ke­dett, a kö­zép­is­ko­lát sem fe­jez­te be, ti­zen­éves ko­rá­ra ká­bí­tó­szer­füg­gő­vé vált, ne­megy­szer volt dol­ga a rend­őr­ség­gel, s ti­zen­hat éve­sen bör­tön­be is ke­rült: be­dro­goz­va ki­ra­bolt egy gyógy­szer­tá­rat, le­ütött egy fér­fit, fél sze­mé­re meg­va­kí­tott egy má­si­kat, és rá­tá­madt a biz­ton­sá­gi őr­re. Gyil­kos­sá­gi kí­sér­let­tel vá­dol­ták, majd két év­re ítél­ték. Ám a bör­tön­ben kez­dett egye­nes­be jön­ni az éle­te.

„Kör­nyék­be­li srá­cok is vol­tak bent, akik­re ad­dig fel­néz­tem, s olyan akar­tam len­ni, mint ők — mond­ta egy in­ter­jú­ban az ame­ri­kai film­szí­nész —, de ott úgy érez­tem, hogy töb­bé nem sze­ret­nék kö­zé­jük tar­toz­ni, nem az ő sor­suk va­ló ne­kem. S azt sem sze­ret­tem vol­na, ha sta­tisz­ti­kai adat vá­lik be­lő­lem, olyas­va­la­ki, aki a vis­­sza­esők szá­mát gya­ra­pít­ja. Ezért el­ha­tá­roz­tam, hogy nem ke­rü­lök vis­­sza, meg­vál­toz­ta­tom az éle­tem. A hi­tem­re kezd­tem össz­pon­to­sí­ta­ni, s las­san­ként ér­tel­met nyert min­den.”

Min­den­ki si­ke­res akar len­ni, ez nem is kér­dés. A ke­resz­té­nye­ket sok­szor gon­dol­ják szü­le­tett vesz­te­sek­nek, akik le­ma­rad­nak a ver­seny­ben, és hi­tük­höz me­ne­kül­nek vi­ga­szért. Pe­dig va­ló­já­ban — ezt mind­an­­nyi­an tud­juk — mi is si­ker­re szü­let­tünk. Ám vi­lá­gos, hogy akik Jé­zus és a szen­tek je­len­tős ré­szé­nek éle­tét tart­ják pél­dá­nak, előbb-utóbb rá­éb­red­nek: egész más si­ker az, ami­re tö­re­ked­ni­ük kell, mint ami­ben a több­ség gon­dol­ko­dik. Nem­rég a Vi­lág­vál­tás moz­ga­lom saj­tó­tá­jé­koz­ta­tó­ján el­hang­zott: az ön­zés­re szo­ci­a­li­zá­ló tár­sa­dal­mi kör­nye­zet­nek óri­á­si fe­le­lős­sé­ge van ab­ban, hogy a vi­lág öko­ló­gi­ai ka­taszt­ró­fa szé­lé­re sod­ró­dott. Egy­re töb­ben tud­ják ezt, gyer­me­ke­in­ket még­is, még min­dig ar­ra ne­vel­jük, hogy csak a ma­guk hasz­nát ke­res­sék, min­den­ki­től füg­get­len­nek tud­has­sák ma­gu­kat, a leg­jobb ál­lá­so­kat tölt­hes­sék be, és mi­nél előbb jó ko­csi­juk, sa­ját la­ká­suk le­gyen, aho­vá be­zár­kóz­hat­nak a kör­nye­ze­tük min­den ba­ja-szen­ve­dé­se elől.

Ta­lán még tu­dom kö­vet­ni. Szó­val volt a Megasztár és a Csil­lag szü­le­tik, az­tán lett az X-fak­tor, most meg ve­le pár­hu­za­mo­san megy a The Voice cí­mű te­het­ség­ku­ta­tó mű­sor. Ama­tőr­jel­le­gük il­lú­zió, bű­vész­ke­dés, hi­szen ki hi­szi el, hogy „csak úgy”, az ut­cá­ról, ének­ta­nár nél­kül, kön­­nye­dén, te­hát iz­zad­ság­men­te­sen, vagy épp a für­dő­szo­ba ma­gá­nyá­ból elő­lép va­la­ki, és azon­nal job­ban éne­kel, mint mond­juk Cser­há­ti Zsu­zsa. Tény, hogy az idén is, ahogy min­den év­ben, van­nak na­gyon jól kép­zett éne­ke­sek mind­két so­ro­zat­ban, azon­ban azt hi­szem, mi, né­zők en­nél töb­bet vá­runk.