Hongkongi film (2004)

Van­nak a film­gyár­tás­nak olyan meg­ha­tá­ro­zó alak­jai, akik­nek a film­je­it nem azért néz­zük meg, mert min­dig va­la­mi új, szo­kat­lan ol­da­lát mu­tat­ják meg mű­vé­sze­tük­nek, ha­nem ép­pen el­len­ke­ző­leg. Tud­juk ugyan­is, hogy mi­re szá­mít­ha­tunk, és el is vár­juk, hogy min­dig ugyan­azt kap­juk. Egy Jackie Chan-film­nél két do­log­gal biz­to­san ta­lál­koz­ha­tunk. Egy­részt a kung-fu harc­mű­vé­szet­re ala­pu­ló ak­ció­je­le­ne­tek­kel, más­részt hu­mor­ral. Az ere­de­ti fog­lal­ko­zá­sá­ra néz­ve kasz­ka­dőr Chan film­jei azért egye­di­ek, mert az ál­ta­la ko­mi­kus kung-funak ne­ve­zett, a né­ző szá­má­ra rend­kí­vül kön­­nyed­nek tű­nő moz­gás­so­ro­za­tot ap­ró­lé­kos rész­le­tes­ség­gel ter­ve­zik meg. Eb­ben a film­jé­ben né­hány el­szánt har­cos igyek­szik egy vá­rost meg­sza­ba­dí­ta­ni a saolin temp­lom mű­vé­sze­té­ben jár­tas vám­pí­rok­tól. De a lé­nyeg per­sze nem a tör­té­net, ha­nem a bu­nyó.

Egy óra Csoóri Sán­dor­ral

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2010)

Az 1930-ban, a Fej­ér me­gyei Zámolyon szü­le­tett Csoóri Sán­dor sok­fé­le mű­faj­ban al­ko­tott. Írt szo­ci­og­rá­fi­át, kis­re­gényt, ver­se­ket, film­for­ga­tó­köny­vet. Es­­szé­i­ben iro­dal­mi pá­lya­ké­pe­ket vá­zolt föl, nép­köl­té­sze­ti és tör­té­nel­mi tár­gyú mű­ve­ket, nem­ze­ti sors­kér­dé­se­ket bon­col­gat, sa­ját éle­té­nek ese­mé­nye­i­ről ír. 1992-ben Csoóri Sán­dor kez­de­mé­nyez­te a Du­na Tv lét­re­ho­zá­sát: „…Em­lék­szem, hos­­szú időn át egy ko­nok, tör­té­nel­mi me­ta­fo­ra vi­lá­gí­tot­ta be előt­tem az utat: ahogy Szé­che­nyi a Lánc­híd­dal ös­­sze­kö­töt­te Pes­tet és Bu­dát, ne­künk épp­így kell ös­­sze­köt­nünk ma­gun­kat az er­dé­lyi, a dél­vi­dé­ki, a kár­pát­al­jai, a fel­vi­dé­ki ma­gya­rok­kal. Az égi híd ki­zá­ró­lag egy kü­lön­le­ges ren­del­te­té­sű te­le­ví­zió le­het, amely elé nem le­het sem­mi­fé­le kor­lát­tal oda­áll­ni.” A port­ré­film­ben a Kos­suth- és Herder-díjas író vall pá­lyá­já­ról, élet­mű­vé­ről, ars po­e­ti­cá­já­ról.

Ame­ri­kai—német bűnügyi film (2002)

Eli Wurman (Al Pacino) új­ság­író­ként ab­ból él, hogy a jó idő­ben van jó he­lyen: el­ső­ként ér­te­sül min­den­ről, csal­ha­tat­lan ér­zék­kel csap le a szá­má­ra lé­nye­ges in­for­má­ci­ó­ra, fél perc alatt meg­szer­vez bár­mit. Ami­kor azon­ban ré­gi ba­rát­ja, Cary Launer (Ryan O’Neal), a szin­tén a ma­ga ere­jé­ből fel­ka­pasz­ko­dott szí­nész­csil­lag meg­ké­ri egy kis el­ta­ka­rí­tá­si mun­ká­ra, még nem sej­ti, mi­lyen rosszul is dön­tött. A sztár kí­nos­sá vá­ló ba­rát­nő­jé­nek (Téa Leoni) „el­tün­te­té­sét” nagy ne­he­zen el­vál­lal­ja, ám egy gör­be éj­sza­ka vé­gez­té­vel ar­ra éb­red, hogy a nő, aki­re vi­gyáz­nia kel­lett vol­na, hol­tan fek­szik mel­let­te. Daniel Algrant drá­má­ja meg­mu­tat­ja, mi tör­té­nik, ha csak egy­szer is rossz idő­ben va­gyunk rossz he­lyen. S csak úgy mel­lé­ke­sen, elénk tár­ja a szó­ra­koz­ta­tó­ipar tes­tet-lel­ket kor­rum­pá­ló vi­lá­gát is.

Beszélgetés Alföldy Jenő irodalomtörténésszel

A XX. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom egyik szá­mot­te­vő szer­ző­je, Déry Ti­bor (1894—1977) ok­tó­ber 18-án ün­ne­pel­né szü­le­tés­nap­ját. Eb­ből az al­ka­lom­ból szom­ba­ton dél­után (13.40, M2) meg­te­kint­he­tünk egy va­ló­di cse­me­gét, a Ven­dég­lá­tás cí­mű Déry-színműből ké­szült té­vé­já­té­kot. A mű­sor kap­csán Alföldy Je­nő iro­da­lom­tör­té­nészt ar­ra kér­tük, raj­zol­ja meg szá­munk­ra Déry pá­lya­ké­pét.

Arisz­to­pha­nész Ma­da­rak cí­mű víg­já­té­ká­ban két athé­ni fér­fiú, Euelpidész és Peiszthetairosz el­hagy­ja szü­lő­vá­ro­sát, hát­ha má­sutt jobb az élet. A két ka­lan­dor a ma­da­rak bi­ro­dal­má­ba ér­ve elő­ad­ja te­ó­ri­á­ját, mi­sze­rint va­la­ha a szár­nyas égi lé­nyek vol­tak az is­te­nek, amíg ezt a cí­met el nem oroz­ta tő­lük Ze­usz kom­pá­ni­á­ja. A ma­da­rak nyom­ban bi­zal­muk­ba fo­gad­ják az ide­ge­ne­ket, ők pe­dig ja­va­sol­ják, épít­sék fel az ég­ben Fel­hő­ka­kukk­vá­rat. Az el­ké­szült új vá­ros az em­be­rek és az is­te­nek kö­zé áll: el­nye­li a fel­fe­lé szál­ló ál­do­za­ti füs­töt, mely az is­te­nek egyet­len táp­lá­lé­ka volt. Az éhe­ző olüm­po­sziak ha­ma­ro­san meg­tör­nek: fel­ke­re­sik Peisz­the­tai­roszt, hogy szer­ző­dést kös­se­nek ve­le: hoz­zá­ad­ják Ze­usz lá­nyát, Ba­szi­lei­át, aki­nek a ne­ve ki­rály­sá­got je­lent, s a vi­lág fe­let­ti ural­mat ígé­ri.

Hos­­szú az út ha­za­fe­lé, kü­lö­nö­sen ak­kor, ha az if­jú lé­lek a vi­lág­tól meg­szé­dül­ten min­den­be be­le­kap, és min­dent sze­ret­ne, le­he­tő­leg azon­nal. A fi­a­tal­ság el­söp­rő len­dü­le­tét per­sze el­né­ző, cin­kos mo­sol­­lyal nyug­táz­zák a bölcs öre­gek — bár né­ha meg­jegy­zést vet­nek oda baj­szuk alól azok­nak a fi­a­ta­lok­nak, akik má­ra va­la­mi egé­szen más­sá ala­kí­tot­ták az ő kul­tú­rá­ju­kat.

Magyar ismeretterjesztő film

Már utol­só fá­zi­sá­ba ért a Mariazell és Ma­gyar­or­szág cí­mű ki­ál­lí­tás elő­ké­szí­té­se a Bu­da­pes­ti Tör­té­ne­ti Mú­ze­um Kiscelli Mú­ze­u­má­ban 2004-ben, ami­kor meg­szü­le­tett az el­múlt évek egyik leg­jobb szak­mai szó­já­té­ka. Mert va­ló­já­ban mi­lyen más cí­met le­het ad­ni egy olyan tár­lat­nak, amely Mariazell ma­gyar­or­szá­gi ha­tá­sát mu­tat­ja be, mint ezt: „Hun­ga­ro­cell”? A tár­lat előtt ket­tős kon­fe­ren­ci­át ren­dez­tek előbb Esz­ter­gom­ban, majd Mariazellben, ame­lyen ugyan­csak ezt a több száz esz­ten­dős kultúr-, mű­ve­lő­dés-, egy­ház-, il­let­ve mű­vé­szet­tör­té­ne­ti kap­cso­la­tot tár­gyal­ták meg a meg­hí­vott elő­adók. Ám mi is tör­tént Mariazellben?

Kanadai-angol-amerikai akciófilm (2005)

Ha­rag­szunk a me­te­o­ro­ló­gu­sok­ra, ha nem tud­ják pon­to­san meg­mon­da­ni, mi­lyen idő­já­rás vár­ha­tó. És nem csak azért, mert így nem tud­juk, mi­lyen prog­ra­mot szer­vez­zünk a hét vé­gé­re. Egy­sze­rű­en nem sze­ret­jük a vá­rat­lan, ki­szá­mít­ha­tat­lan dol­go­kat. Meg­szok­tuk ugyan­is, hogy bir­to­kol­juk a va­ló­sá­got. Ha va­la­mi­ben nem lát­juk az ér­tel­met, ak­kor ar­ra gon­do­lunk: ez csak pil­la­nat­nyi­lag van így. Ha majd min­den ös­­sze­te­vőt meg­is­me­rünk, ki­tisz­tul a kép.