Amerikai filmdráma (1966)

Mond­ják, a há­zas­sá­gok a menny­ben köt­tet­nek. És a po­kol­ban ér­nek vé­get — te­szik hoz­zá má­sok ci­ni­ku­san. Martha (Elizabeth Taylor) és Ge­or­ge (Richard Burton) kö­zép­osz­tály­be­li ér­tel­mi­sé­gi­ek­ként masz­kok és sze­re­pek mö­gé búj­nak, hogy lé­tez­ni tud­ja­nak. Épp egy es­tély­ről ér­kez­nek ha­za, a hecc ked­vé­ért ci­va­kod­ni kez­de­nek, amit ak­kor sem hagy­nak ab­ba, ami­kor egy ba­rá­ti há­zas­pár ér­ke­zik hoz­zá­juk. Az Edward Albee drá­má­já­ból, Mike Nichols ren­de­zé­sé­ben ké­szült le­gen­dás film ke­gyet­len le­szá­mo­lás a ró­zsa­szín bol­dog­sá­got ígé­rő ame­ri­kai álom il­lú­zi­ó­i­val. Mar­tha és Ge­or­ge ál­ar­cai ezen az őrült éj­sza­kán vég­leg le­hull­nak: har­sány ha­ho­tá­zá­sok, ot­rom­ba vic­ce­lő­dé­sek és az előz­mény nél­kül ki­rob­ba­nó fék­te­len ve­sze­ke­dé­sek jel­zik, hogy csap­da­hely­zet­ben ver­gőd­nek, s a bol­dog­ta­lan­sá­gért va­ló köl­csö­nös bos­­szú las­san el­emész­ti őket.

Magazinműsor (2012)

A most in­du­ló mű­sor fő­sze­rep­lői az ál­la­tok. Lá­nyom­mal együtt néz­tük a múlt he­ti adást, sok új­don­ság­ról hal­lot­tunk. Pél­dá­ul, hogy a nyír­egy­há­zi ál­lat­park­ban azt ter­ve­zik, ha­ma­ro­san a lá­to­ga­tók is ele­fánt­hát­ra ül­het­nek, s meg­néz­he­tik oda­fönt­ről a vi­lá­got. Rátonyi Krisz­ti­na mű­sor­ve­ze­tő ki­pró­bál­ta, hogy ka­pasz­kod­ni még a ter­me­tes jó­szág fü­lé­be sem na­gyon le­het, ám aki egye­nes de­rék­kal ül, az nem esik le. A mű­sor ké­szí­tői el­lá­to­gat­tak a cse­pe­li vak­ve­ze­tő­kutya-kiképző is­ko­lá­ba is, ahol ki­de­rült, hogy a vak­ve­ze­tő ku­tya sok­ré­tű kö­ve­tel­mény-rend­szer­nek kell hogy meg­fe­lel­jen. Le­gyen erős, bá­tor, ki­tar­tó, ugyan­ak­kor sze­líd, em­ber­sze­re­tő. Le­gyen ta­nu­lé­kony, in­tel­li­gens, szó­fo­ga­dó, önál­ló és ha­tá­ro­zott. Leg­in­kább a né­met ju­hász­ku­tya, a labrador ret­rie­ver, az óri­ás schnauzer, az új­fund­lan­di, az an­gol szetter és az airdale ter­ri­er al­kal­mas er­re a fel­adat­ra.

Le­gyen bár pisz­to­lyos wes­tern­hős, ke­mény ök­lű nyo­mo­zó vagy szik­la­szi­lárd ka­to­na, Clint Eastwood az ame­ri­kai hős ős­tí­pu­sát tes­te­sí­ti meg, mely­ben a pi­o­ní­rok ter­mé­szet­le­győ­ző, új vi­lá­got épí­tő el­szánt­sá­ga az ógö­rög har­ci erény­­nyel ke­ve­re­dik. Gyor­san te­re­bé­lye­se­dő ren­de­zői élet­mű­vé­ben azon­ban egy­re szem­be­tű­nőbb a tö­rek­vés: ön­nön mí­to­szá­nak ele­me­i­ről kö­vet­ke­ze­te­sen ki­mu­tat­ja, hogy ha­mi­sak, ugyan­ak­kor fi­no­man jel­zi, hogy a fe­lü­le­tes kli­sé-mas­ka­ra mö­gött fon­tos ér­té­kek rej­tőz­nek.

Anders Breivik és James Holmes. E két fi­a­tal ne­ve ne­he­zen fog el­tűn­ni a köz­tu­dat­ból. Túl­zás nél­kül mond­hat­juk, hogy tet­te­ik az egész vi­lá­got meg­ráz­ták. Egyik egy if­jú­sá­gi ren­dez­vé­nyen, a má­sik egy mo­zi­ban gyil­kolt, vá­lo­ga­tás nél­kül. Nemcsak a szak­ér­tők, de a la­i­ku­sok is ke­re­sik a vá­laszt: va­jon mi­ért? El­ső rá­né­zés­re tel­je­sen ér­tel­met­len­nek tű­nik az, amit el­kö­vet­tek. A csa­lá­di és a tár­sa­dal­mi okok biz­to­san mind köz­re­ját­szot­tak, de ön­ma­guk­ban még­sem ma­gya­ráz­nak meg sem­mit.

Bol­dog XXIII. Já­nos (Angelo Giuseppe Roncalli, 1881—1963) egy­há­zi em­lék­nap­ját az ál­ta­la ös­­sze­hí­vott II. va­ti­ká­ni zsi­nat meg­nyi­tá­sá­nak öt­ve­ne­dik év­for­du­ló­ján, ok­tó­ber 11-én tart­juk. Szent Pé­ter 261. utó­da­ként 1958 és 1963 kö­zött ve­zet­te a ka­to­li­kus egy­há­zat. Köz­vet­len­sé­gé­nek és egy­sze­rű­sé­gé­nek kö­szön­he­tő­en min­den idők egyik leg­nép­sze­rűbb pá­pá­ja volt. 2000 őszén avat­ta bol­dog­gá II. Já­nos Pál pá­pa.

An­gol—ame­ri­kai csa­lá­di film (1987)

„Vis­­sza­gon­dolt az öz­vegy her­ceg­as­­szony­ra, akit ha­lál­ra ijesz­tett, mi­kor ott állt csip­ké­i­vel és gyé­mánt­ja­i­val a tü­kör előtt: eszé­be ju­tott a négy szo­ba­lány, akik ideg­gör­csöt kap­tak, mi­kor rá­juk vi­gyor­gott az egyik ven­dég­szo­ba füg­gö­nye mö­gül; vis­­sza­em­lé­ke­zett a köz­ség lel­ké­szé­re, aki­nek el­fúj­ta a gyer­tyá­it, mi­kor az ké­ső éj­jel ki­lé­pett a könyv­tár­szo­bá­ból — az­óta is már­tír­ja volt ideg­ba­já­nak, bár Sir William Gull ke­ze­lé­se alatt ál­lott; az­tán eszé­be ju­tott Ma­dame de Tre­mouil­lac, aki egy ko­ra reg­gel ar­ra éb­redt, hogy a kan­dal­ló mel­let­ti ka­ros­szék­ben egy csont­váz ül és a nap­ló­ját ol­vas­gat­ja.” — így gon­dol­ko­dott a canterville-i kas­tély kí­sér­te­te, mi­u­tán olyan ar­cát­lan­ság ér­te, hogy há­rom­száz éves, be­rozs­dá­so­dott vég­tag­ja­i­nak be­ola­jo­zá­sát vis­­sza­uta­sí­tot­ta a kas­tély leg­újabb la­kó­ja. A kí­sér­tet-já­rás, a szűn­ni nem aka­ró vi­har és éj­sza­kai ne­sze­zés, vagy az el­tün­tet­he­tet­len vér­folt okát Oscar Wilde me­sé­je mond­ja el — mely a lát­szat­tal és a so­kat­mon­dó cím­mel el­len­tét­ben — a fé­le­lem és a gyá­va­ság he­lyett a bá­tor­ság­ra és cse­lek­vés­re ta­nít.

Ma­gyar port­ré­film (2000)

Sze­ge­di egye­te­mi éve­im ide­jén gyak­ran szem­be­sül­tem az­zal, amit Temesi Fe­renc Por cí­mű két­kö­te­tes, le­xi­kon­sze­rű csa­lád­re­gé­nyé­ben meg­írt. A Por­ló­don ját­szó­dó, iro­dal­munk­ban el­ső szó­tár­re­gény kü­lön­le­ges vál­lal­ko­zás, száz­negy­ven évet ível át, több mint ezer­egy­száz ol­da­lon, s hat nem­ze­dék sor­sát raj­zol­ja meg. Az író Bá­lint Sán­dor­nak aján­lot­ta mun­ká­ját. Ba­lázs Gé­za nyel­vész úgy vé­li, Temesi tu­do­má­nyos föl­ké­szült­ség­gel ír olyan szép­iro­dal­mat, amely „sa­ját tö­re­dé­kes­sé­günk­re, »por­szem vol­tunk­ra«, él­mény­vi­lá­gunk­ra, kör­nye­ze­tünk­re, s ta­lán nem­ze­dé­ki gyö­ke­re­ink­re, meg­is­mé­tel­he­tet­len­sé­günk­re és to­vább­foly­ta­tó­dá­sunk­ra is rá­döb­bent.” A film az 1949-ben szü­le­tett, Jó­zsef At­ti­la-dí­jas al­ko­tót mu­tat­ja be, aki­nek idén je­lent meg Bar­tók cí­mű „áldokumentumregénye”.

Ro­mán do­ku­men­tum­film (2010)

Nem tu­dom, hogy össze­ha­son­lí­tot­ta-e már va­la­ki a ke­let-eu­ró­pai szo­ci­a­lis­ta rend­sze­re­ket ab­ból a szem­pont­ból, hogy me­lyik­nek a tit­kos­rend­őr­sé­ge volt a leg­ag­resszí­vabb, me­lyik volt kö­zü­lük a leg­gát­lás­ta­la­nabb. Az biz­tos, hogy a ro­má­ni­ai Securitate az el­sők kö­zött len­ne. Azt vi­szont bát­ran ki­je­lent­het­jük, hogy bár az egy­há­zak min­den kom­mu­nis­ta rend­szer leg­főbb el­len­sé­gei kö­zé tar­toz­tak, a ro­má­ni­ai ka­to­li­ku­sok két­sze­re­sen is a ha­ta­lom út­já­ban vol­tak. Nemcsak val­lá­suk, ha­nem ma­gyars­águk mi­att is. Pálfi Gé­zát, a fi­a­tal ka­to­li­kus pa­pot Már­ton Áron gyu­la­fe­hér­vá­ri püs­pök­kel ápolt kap­cso­la­ta mi­att fi­gyel­tet­te a Securitate. Vá­lo­ga­tott esz­kö­zök­kel pró­bál­ták el­le­he­tet­le­ní­te­ni, ké­sőbb meg­tör­ni. 1984-ben a tit­kos­szol­gá­lat bör­tö­né­ben halt meg. Maksay Ág­nes do­ku­men­tum­film­je fő­haj­tás a már­tír­sor­sú ma­gyar ka­to­li­kus pap előtt.