Találkozás Böjte Csabával

Szerkesztőségünk megilletődve és kissé feszengve várta őt. Szinte sorfalat álltunk előtte, amikor mosolyogva és keresetlen egyszerűséggel megérkezett. Zavarunkat viccel oldotta, én pedig tudtam, életem egyik nagy beszélgetésére készülök. Mennyit olvastam az assisi szentről, hányszor láttam Zeffirelli filmjét, s mennyi mindent tudok elméletben a ferences lelkiségről, Krisztus követéséről! Tán egy óra hosszat sem beszélgettünk, s e rövid idő alatt világossá vált számomra: szép az elmélet, de a tettek ereje mindig ezerszer többet mond. Szó esett örömről, bánatról, akadályokról, Isten irgalmáról. A beszélgetés alatt mindketten megkaptuk a könnyek adományát, a nevetés ajándékát, a találkozás örömét. Ha lenne hangja a nyomtatott sajtónak, most könnyebb dolgom lenne. Maradnak a leírt szavak. Talán így is átszűrődik valami abból, milyen az: hallgatni Isten egyszerű szolgáját, miközben „lángol a szívünk”.

Húsvéti beszélgetés Udvardy György pécsi püspökkel

Püspök úr, manapság mintha egyre többen materializálni szeretnék a vallást, s így tekintenek a kereszténységre is. Szegényekkel, hajléktalanokkal, oktatás-neveléssel, idősekkel, betegekkel, cigányokkal foglalkozó szervezetnek tartják az egyházat, mintha a kereszténység kimerülne azoknak a kényes társadalmi közfeladatoknak az ellátásában, amelyekkel a világi hatalom sok esetben nem szívesen foglalkozik, vagy nehezen tud mit kezdeni.

– Ismételten föl kell tennünk magunknak a kérdést: mi az egyház valójában? A II. vatikáni zsinat egyházról szóló dokumentuma azt mondja: az egyház jele és eszköze az Istennel való kiengesztelődésnek, az üdvösség művének.

Nekünk az üdvösséget, az emberi üdvösséget kell szem előtt tartanunk. Az említett társadalmi kérdések hitünkhöz tartozó területek, de ha kizárólag megoldandó gyakorlati feladatnak tekintjük ezeket, félő, hogy elfedik az üdvösség művét és munkálását. Miközben az egyház lényegét keressük, szolgálnunk kell, de nem kiszolgálnunk az adott társadalmat és az adott kultúrát.