Azt vet­tem ész­re, hogy kö­rü­löt­tem meg van­nak ke­se­red­ve az em­be­rek; tel­je­sen ki­ég­ve, ked­vet­le­nül pró­bál­nak helyt­áll­ni a min­den­nap­ok­ban, min­dig a má­si­kat hi­báz­tat­ják, ahe­lyett, hogy sze­re­tet­ben él­né­nek. Azért imád­koz­tam, hogy a re­mény­te­len­ség he­lyett a bi­za­ko­dás, a szo­mo­rú­ság he­lyett az öröm köl­töz­zön a szí­vek­be, ez ala­kít­sa a csa­lá­di, ba­rá­ti, mun­ka­he­lyi kap­cso­la­to­kat. Mennyi­vel más­ként él­het­nénk így… Egy kö­zép­ko­rú nagy­ka­ni­zsai as­­szony val­lott ek­képp, Medjugorjéből ha­za­fe­lé tart­va.

A hit út­ja

A hit sok­kal több an­nál, mint hogy va­la­ki rá­ta­lál „a he­lyes vi­lág­né­zet­re”. Eg­zisz­ten­ci­á­lis vál­to­zást ered­mé­nyez, ame­lyet a Szent­írás csak­is a le­he­tő leg­erő­tel­je­sebb ké­pek­kel tud le­ír­ni: „élet a ha­lál­ból” (Jn 5,24; Róm 6,13), „fo­gan­ta­tás” és „új­já­szü­le­tés” Is­ten élő és ro­mol­ha­tat­lan sza­va ál­tal, víz­ből és Szent­lé­lek­ből (vö. 1Pt 1,23; Jn 3,5–7).

Jé­zus a mag­ve­tő pél­da­be­széd­ében az ige­hir­de­tés ha­tá­sá­ra tá­madt hi­tet a föld­ben ki­csí­rá­zó mag­hoz, egy új élet kez­de­té­hez ha­son­lít­ja (Mt 13,18–23). Eb­ből a pél­da­be­széd­ből ki­tű­nik, hogy a hit a kí­vül­ről jö­vő is­te­ni ke­gye­lem aján­dé­ka, ugyan­ak­kor kez­det­től fog­va sé­rü­lé­keny és fe­nye­ge­tett va­ló­ság. Kül­ső erők és a rossz­ra haj­ló em­be­ri ter­mé­szet egy­aránt az el­len ha­da­ko­zik, hogy a csí­rá­zó hit meg­gyö­ke­rez­zen, szár­ba szök­ken­jen, és gyü­möl­csöt hoz­zon. El­gon­dol­kod­ta­tó, hogy a pél­da­be­széd sze­rint a ki­csí­rá­zott ma­gok­nak csu­pán egy­har­mad ré­sze jut el ab­ba a sza­kasz­ba, hogy hi­va­tá­sát be­tölt­ve – kü­lön­bö­ző mér­té­kű – ter­mést hoz­zon Is­ten or­szá­ga szá­má­ra.