Marton Éva köszöntése

A napokban egy ország, sőt valójában a zenei világ készült ünneplésére a budapesti Operaházban. A gála városszerte kifüggesztett plakátját – amely őt és sztárvendégeit, Grace Bumbryt és Jonas Kaufmannt hirdette – bő héttel az esemény előtt átragasztották: „Minden jegy elkelt. Kivetítés élőben a bazilikánál!” Persze nincs ebben semmi meglepő, hiszen sokan voltak a meghívottak, a legendás afroamerikai mezzót, Bayreuth első fekete bőrű énekesét és korunk egyik vezető német tenorját pedig a magyar operatörténet tán legnagyobb művészének estjére várták. Marton Éva hetvenéves. Több mint negyven éven át tartott kivételes, kontinenseken átívelő pályafutása…

Próbálom kerülni a szuperlatívuszokat, de hamar be kell lássam, lehetetlen felsőfokok nélkül írni vagy beszélni róla. Ha csak utolsó itthoni nagy szerepére, a Kostelničkára, vagyis a Jenufa sekrestyés asszonyára gondolunk, nyugodtan kijelenthető: az elmúlt tíz év legemlékezetesebb és legfontosabb énekes-színészi alakítása volt. A rigorózus özvegy, Jenufa nevelőanyja mintha a neorealisták filmvásznáról lépett volna le. Janáček operája valójában e hitben elkötelezett, mégis a látszatra adó és tiszteletváró falusi nagyasszony tragédiája. A sekrestyésné nem szeretné, hogy kiderüljön: nevelt lányának törvénytelen gyermeke született. Mivel a felelőtlen, korhely apát nem sikerül rábírnia, hogy vállalja a babát, és attól tart, hogy a Jenufa mellett még hűen kitartó udvarló is elpártolhat a lánytól, úgy dönt: Jenufa tisztessége és saját jó híre érdekében megszabadul a csecsemőtől…

Magyarok és németek Rómában

Különböző célokkal keresik fel Olaszországot a világ minden tájáról érkező zarándokok és turisták. Van, aki a tengerpart élményéért indul útnak, más például Szicília csodálatos vidékeire vágyik, s persze van, aki egy-egy kegyhelyre vagy valamelyik szent sírjához zarándokol el. A legtöbben azonban Rómába vágyunk. Ez érthető, hiszen az ókori falak mellett világhírű festők, szobrászok munkáit is őrzi a város, és a kereszténység ősi emlékeit szintén megtekinthetjük. Az is sokat láthat itt, aki csupán néhány napra érkezik. Aki egy hétre, az a leghíresebb nevezetességeket mind megtekintheti. Boldog lehet, aki egy hónapot tölthet el a városban, ő számtalan helyre eljuthat. De senki ne higgye, hogy Rómát akár egy élet alatt is meg lehetne ismerni…

Itália a csodák világa, a természet és a kultúra kincsesbányája. Építészete, képzőművészete az emberi tudás, a művészetek tárháza. Városait, kisebb településeit járva rádöbben az ember, a régmúlt korok emberei mennyi értéket hoztak létre, és mennyi csodálatos alkotást halmoztak fel. Közben azt is megtapasztaljuk, hogy a művészi értékek megítélése más ott, ahol templomok sorát olyan festmények díszítik, melyek a világ más részén múzeumokban is csak ritkán láthatók, és sokszor egy-egy eldugott falucska mellékutcájában találkozhatunk olyan építészeti remekművekkel, amelyeket sok főváros is megirigyelne.

Iskolások a Molnár-C. Pál múzeumban

Molnár-C. Pál átmeneti kabátjába bújni nem éppen mindennapos dolog. Csillag Péter, a budai műteremlakás házigazdája és igazgatója vette fel nagyapja egykori ruhadarabját. Elmondta, hogy a kabát viselője a szabadban zsebre dugott kézzel hogyan vázolta „virtuálisan” a látottakat, hogy azokat később jobban fel tudja idézni…

A körülöttem álló kilenctíz éves gyerekek – a Domokos Pál Péter Általános Iskola tanulói – azonnal figyelni kezdtek; egy egész iskolai osztály jött látogatóba a Ménesi úton található Molnár-C. Pál Műterem-Múzeumba. Átlagos programnak tűnt, azt hittem, olyan lesz, mint a kiállítások általában; bemegyünk, megnézzük a képeket, a tárlókat, aztán szépen hazamegyünk. De korántsem így történt. A házigazda és egyetemista lányok alkotta segítő csapata barátságosan fogadta a társaságot. Megérkezésünk után a gyerekek rögtön otthonosan érezhették magukat. A tárlatvezetés, ahogy manapság mondani szokás, interaktív volt.

Csillag Péter finoman, ügyesen, a lényeges dolgokra mintegy rávezetve a hallgatóságot, játékosan mutatta be a látnivalókat. Szólt a családi hagyományról, hogy az ő mamája őrizte meg a mester halála után a műteremlakást eredeti állapotában, és 1984-ben hozta létre a műteremmúzeumot. A falak tele vannak képekkel, kisebb-nagyobb festmények és rajzok, fametszetek veszik körül a nézelődőt. Péter kiemelt néhányat, és azokról hosszabban is beszélt, kérdéseket tett fel a gyerekeknek, így világítva rá fontos részletekre. Megmutatta a nagyapa palettával, ecsetekkel teli festődobozát; bárki kézbe vehette. Közben beszélt Molnár-C. munkamódszeréről, festői stílusáról, sokoldalúságáról. Megtudhattuk, hogy a mester kísérletező kedvű alkotó volt, sokféle technikát kipróbált. Szinte mindennap rajzolt vagy dolgozott egy festményén. Az alkotómunka örömteli foglalatosság volt számára.

A műteremlakás több szobából áll. A másik helyiségben ezúttal Rudnay Gyula képeiből rendeztek kiállítást a házigazdák, a Rudnay család közreműködésével. A gyerekek ott is mindent megnézhettek, sőt volt, amit közelebbről is tanulmányozhattak: Rudnay legelső festménye, amelyet még tizenhat éves korában festett, körbejárt a gyerekek között. A házigazdák nem féltették a tárgyakat, megbíztak a kis látogatókban, akik ezután feladatokat is kaptak.

Csillag Péter rendkívüli empátiával, nagy szakértelemmel és érezhető szeretettel fogadta az ifjú érdeklődőket, akik még csak ismerkednek a művészi munka titkaival. Így is lehet közelíteni e témához, s ezen az úton talán könnyebben meg lehet szerettetni a felnövekvő generációval a képeket, a művészet értékeit.

Fotó: Mészáros Ákos