Vanda dos Santos ugyancsak a brazil Shalom közösség tagja, 2011 óta Madagaszkár sziget misszionáriusa. „Hálás vagyok Istennek, hogy ide küldött” – mondja. Jól emlékszik rá, amikor megmondták neki, hogy Afrikába küldik misszióba. „Ez nem igaz, nem hiszem el” – ez volt a reakciója. Ugyanis mindig arra vágyott, hogy ezen a kontinensen beszélhessen Istenről.
Ez volt a központi témája a 12. Világmisszió Országos Ünnepének, amelyet a Pápai Missziós Művek és az Isteni Ige Társasága, azaz a verbita rend szervezett október 12-én. – Egy ember elsősorban nem attól keresztény, hogy jót tesz, hanem hogy megtapasztalta, valaki szereti. A misszió pedig nem más, mint közvetíteni, hirdetni a szeretetet – fogalmazta meg köszöntőjében Burbela Gergely verbita tartományfőnök.
Beszélgetés a Shalom közösség első magyar misszionáriusával
Két francia, egy ecuadori, egy uruguayi és egy magyar – a mintegy háromezres brazil Shalom Katolikus Közösség nem brazil tagjai, misszionáriusok. Csabai Barnabás idén április óta novícius. Amint letelik a „próbaideje”, ő is misszióba megy. Ám eleinte nem is annyira akart misszionárius lenni: szerelmi bánatában utazott Brazíliába. Most az ország északkeleti csücskében lévő Ceará állam Pacajus nevű városában él. A tizenöt gyermekes családból származó fiúval hivatásáról beszélgettünk.
– Mindig is katolikusként éltem, megkereszteltek, voltam elsőáldozó és bérmálkozó, jártam templomba. Ezt láttam otthon, ebben nőttem fel. Ám ahogy kamaszodtam, úgy egyre kevésbé akartam misére menni. Ha elmentem, akkor is csak azért, mert úgy szokta a családom, rutinná vált számomra az egész. Amikor befejeztem a gimnáziumot, még inkább eltávolodtam az egyháztól. Elkezdtem megmondani magamnak, mi bűn és mi nem az, elméleteket állítottam fel arról, hogy milyen a jó katolikus, és meggyőztem magam, hogy nem az számít, betartjuk-e az egyház szabályait, hanem hogy miként éljük meg a hitet. Túlontúl elmentem tehát a saját irányomba, és nem akartam tudni, mit mond az egyház bizonyos kérdésekről.
A Biblia üzenete
A mai evangéliumi szakasz egy mondhatni siralmas élethelyzetet alakít át példázattá: a kelletlen bíró nagy nehezen enged az özvegyasszony zaklatásának, és igazságot szolgáltat neki. A bíró jelleme nem éppen vonzó – hogy milyen ember is, az a belső monológjából érthető meg: „Istentől nem félek, embertől nem tartok” (Lk 18,4). A hatalom embere ő, akit semmilyen igazságosság, semmiféle isteni vagy emberi erkölcs nem tud megkötni. Egy dolog miatt jár el végül helyesen, ez pedig a kényelemszeretete. Ő a negatív pólus.
Szerzetesség és liturgia
Legutóbb a szentáldozáshoz járulás liturgikus szabályait tekintettük át. A jelen gondolatmenet inkább az áldozás közbeni belső hozzáállásról szól. Természetesen nem arról van szó, hogy magunkra „erőltessünk” olyan lelkiállapotot, amely ne lenne őszinte, viszont fontos, hogy mivel az Oltáriszentséget mindig kapjuk, alázattal és a megajándékozottság megrendült örömével közelítsünk hozzá. Az Oltáriszentséget rendszerint állva szokás venni, akár egy szín, akár két szín alatt áldozunk, de engedélyezett, lehetséges, és immár sok helyen egyre inkább szokás is, hogy letérdelve vesszük magunkhoz az Úr Szent Testét (és esetleg Vérét).
Görögkatolikus lelkiség
Meghallgatja Isten a bűnös ember imáját? Mielőtt elhamarkodottan nemmel válaszolnánk, álljunk meg egy pillanatra! Gondoljuk végig, hogy a Bibliában hány ember imádkozott bűnös állapotban. Mi magunk is idézzük a zsoltárost minden vecsernyében: „A mélységből kiáltok, Uram, hozzád; Uram, hallgasd meg az én szómat.” Minden Szent Liturgia elején elimádkozzuk a bűnbánó Dávid zsoltárainak gyöngyszemét, a „könyörülj, rajtam, Isten, a te nagy irgalmasságod szerint” kezdetű 50. zsoltárt. Miközben a válaszunkat továbbgondoljuk, érdemes arra is odafigyelnünk, hogy mi magunk mikor és mennyit tudtunk már igazán bűntelen állapotban imádkozni. Bizony, lesújtó a mérlegünk…
A hét szentje
Még csupán alig negyven éve érkezett meg az első európai ember az országba, amikor a két ugandai fiú született. Különböző falvakból származtak, de mindketten az acholi törzshöz tartoztak, és szüleik az afrikai népi vallást követték. A fiúkat 1916-ban keresztelte meg Cesare Gambaretto missziós pap. A nagyobbik, aki akkor volt tizennégy éves, a David nevet kapta, ám Daudinak szólították. A fiatalabbat az Ermenegildo névre keresztelték, ennek rövidített változata a Jildo. A két fiú a misszióban találkozott, összebarátkoztak, és együtt jelentkeztek hitoktatónak. Bár nagyon fiatalok voltak, a népük tagjainak szemében már felnőtteknek számítottak. Az európai missziósok pedig örültek, ha egy helyi vállalkozott a hitoktatásra, hiszen így könnyebben szót érthettek az emberekkel.
Országjáró
A bujáki templomtorony története
A XVIII. század közepe táján a bujáki erdőben egy csodálatosan szép templomtorony magasodott az ég felé, dicsérve a Jóisten kegyelmét és szeretetét.
Ám ahogy telt-múlt az idő, az egykori toronysisak eltűnt a történelem útvesztőjében, s helyére egy csonkasüveg került. Úgy tűnt, a templomot megkoronázó barokk torony örökre a feledés homályába merül. Egészen napjainkig.
Ám 2010-ben a torony és a templom homlokzatának felújítása halaszthatatlanná vált. Nógrád megye fiatal főépítésze, Karaba Tamás lelkiismeretes, kitartó kutatásainak eredményeként napvilágra kerültek az eredeti szerkezeti megoldásokra utaló nyomok. Ezek alapján el is készült a feltételezett barokk templomsüveg építészeti rajza, ám korabeli dokumentumok hiányában a műemléki engedélyezéshez sajnos ez nem volt elegendő.