Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!
Lágy ujjaiddal érints könyörülve
s fénytől futó, éjimádó szemünkre
boruljon a felejtő éjszaka;

Film Keatsről, a költőről

Szerette az életet, mint a virág a napot. Versében a téli kispatak azon tűnődik, hogyan sütött a nap. Betegsége ellenére sem volt dekadens John Keats, a romantikus angol költő, akiről nemrégiben filmet láthattunk a Duna tévén. Róla és szerelméről, Fanny Brawne-ról. Az új-zélandi Jane Campion rendezte, a cannes-i nagydíjas. A film szép, mint Keats költészete. Endümion című, nagy ívű verse a legszebb a világirodalomban. A film életpillanatok mozaikja, szerelem és költészet nemes ötvözete egy nagyon fiatal életben. Petőfi-kort sem ért meg a költő.

A képsorok nézésekor, a romantikus érzés megjelenítésekor azokra az órákra gondoltam, melyeket a római Idegenek temetőjében éltem át a költő sírjánál. Kövére mindössze ennyit vésetett: „Egy fiatal angol költő, aki nevét a vízre írta.” Lehetett volna-e más a kívánsága? Művészetében a dal szülte énekesét, és nem fordítva. S milyen nyugtalan rövidséggel íródott ez az életmű: mindössze három évig.

Szőnyi István festői világa

Ma már talán kissé patetikus, de mindenképpen szívhez szóló Kollányi Ágoston 1957-ben készült színes filmje Szőnyi Istvánról. 1923-tól 1960-ban bekövetkezett haláláig a hangulatos kis Duna menti falu, Zebegény adott otthont a kortársakra is nagy hatást tett festőnek. Amikor 1963-ban, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett emlékkiállításán Barcsay Jenő meglátta Szőnyi 1921-ben festett Önarcképét, ezt mondta: „Mind ebből a képből jöttünk ki. Akkor mindannyian így akartunk festeni.”

Takács István életmű-kiállítása Mezőkövesden

A mezőkövesdi Városi Galériában tavaly decemberben Ternyák Csaba egri érsek nyitotta meg a Takács István (1901–1985) emlékét őrző állandó kiállítást. A gyűjteményes tárlat a nemrég felújított épület tizenegy teremében mutatja be a festőművész alkotásait; a galériában jelenleg kétszáztizenhat kép látható a legkisebb színvázlatoktól a monumentális, négy-öt méteres kartonrajzokig.

Úton vagyunk, de a kétórás játékidőből mindösszesen alig negyven percig. Ez, illetve a tény, hogy az ötvenes évek vidéki Amerikáját bemutatni hivatott jelenetek Kanadában és Argentínában forogtak, már jelzi, miért nem sikerülhetett Walter Salles 2012-es regényadaptációja, az Úton.

Pedig úgy tűnt, a már Jack Kerouac életében formálódó, majd sok-sok rendező és producer asztalán megforduló tervezet végre jó kezekbe kerül A motoros naplója című film direktoránál. Az aprólékos felkészülés, a dokumentarista műgond komoly vállalkozást, a színészválasztás és az első előzetesek kultuszfilmet sejtettek – azt, hogy a beatnemzedék ikonikus írójának kulcsregényéből méltó adaptáció született.

Magyar nyelvű „mainstream” gospel van születőben

Ha körülnézünk a magyar keresztény könnyűzenei életben, azt látjuk, hogy egyremásra jelennek meg újabb énekesek, együttesek. Lássuk csak! Ott van Sillye Jenő, a műfaj „fenegyereke”, Csiszér László, Pintér Béla, a Golgota Gospel Kórus, az imperfectum és az Eucharist, no meg ott vannak Gávelék és Bolykiék is. Az újonnan megjelenők dalai egyre slágeresebbek, fellépéseik egyre koncertesebbek, show-szerűbbek, vagyis egyre inkább olyanok, mint külföldön, ahol már igazi hagyománnyá vált az ilyenfajta dicsőítés. Ezrek mennek el a koncertekre: ugrálnak, táncolnak, tombolnak – így, sokak számára talán meghökkentő, nem épp mindennapi módon fejezik ki áhítatukat.

Találkozás Vukán Györggyel

A fémes elegancia, a tágasság, a beszélgetések morajlása – de még a spenót tükörtojással is illik a sarki bár lírai, érzelmes zongorajátékához. Last message – jegyzi meg a dal címét a zongoránál ülve Vukán György. A billentyűk fölé hajoló, jellegzetes fejtartás, a nagy kéz finom billentése szinte mindent elárul: alázat, határozottság és a végtelent megragadni kívánó művész attitűdje. Filmzenék, egyházi művek, dalok zeneszerzője, műfaji korlátokon átívelő előadóművész és negyvenhat éven át orvos – a kor különös polihisztora. Alkotásról, múltról, hitről, húsvétról – és a mindezekhez elengedhetetlen szenvedélyről beszélgettünk.

– Szenvedély kell a zeneíráshoz, az előadó-művészethez, az orvosi ténykedéshez, de az emberekkel való kapcsolathoz is. Ezeket csak szenvedéssel és szenvedéllyel van értelme művelni. Ahogyan egyszer Keith Jarrett mondta nekem: „Gyurikám, csak azt szeretném kérni tőled, hogy amikor ott állsz a koncert előtt a Zeneakadémia ajtajában, csak arra ne gondolj, hogy mit fogsz játszani. Hanem bemész, leülsz a zongorához, és egy kicsit meghalsz annak, amit csinálsz.” Máskülönben nincs katarzis. És ha a katarzis elmarad, az olyan, mintha nem is lett volna koncert. Nekem is van olyan zeneakadémiai koncertélményem, hogy az emberek csak tapsolnak jól nevelten – hiszen nem ütött félre az előadó –, de a darab igazán nem szólt semmiről. Összességében azt gondolom, hogy mindenért meg kell szenvednünk.

Húsvéti beszélgetés Eperjes Károllyal

Széchenyi Istvánt alakította tizenegy évvel ezelőtt A Hídember című filmben, melyet Bereményi Géza rendezett. „Boldog feltámadást, uraim!” – idézem fel belőle beszélgetésünk elején e húsvéti mondatot, megkérdezve a színművészt, hogy mi jut róla eszébe…

– Széchenyi István a halála előtti napon, nagyszombaton így köszönt el szolgáitól és titkárától Döblingben. Kedves és fontos mondat ez számomra. Széchenyi nagyon várta a feltámadást, és hitem szerint húsvétkor felkészülve állt az Úr Jézus színe elé. Nagypénteken nem vett magához ennivalót. Halála előtt két nappal volt ez, böjtös ételt szolgált fel titkárának és szolgáinak. Ez olyasféle ajándékozó szeretet volt – természetesen nem abban a minőségben, mint az Úr Jézus nagycsütörtöki lábmosása –, amellyel nagy jelet adott. Ez a gesztus Széchenyi hitére utal. Csak ilyen finom hittel lehetett úgy elköszönni, ahogy ő tette, nem tudta ugyan, hogy örökre. „Boldog feltámadást, uraim!” Ez volt az utolsó mondata. Példaképemnek tekintem Széchenyit, az övé pedig a magyarság tekintetében Szent István volt. Jelmondata szentírási gondolat volt, mely szellemiségét tekintve, első királyunktól átvéve a magyarság jelmondata is: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Úgyhogy van reményünk.