Imádság és életszentség

Görögkatolikus lelkiség

Ki ne tapasztalná, mennyire rögös az életszentség útja? Bizony nehéz előrehaladni rajta. Ám szerencsére van egy jó eszközünk, amely mindig rendelkezésünkre áll, hogy lelkileg magasabbra juthassunk, emberileg tökéletesedhessünk. Ez pedig nem más, mint az imádság. Két oldalról szemlélhetjük az imádság és életszentség kapcsolatát.

Egyrészt az imádság feltételezi az erényeket. Az tud igazán helyes kapcsolatba kerülni Istennel, és ebben a jó kapcsolatban meg is maradni, aki erényes életet él. Az tud igazán, tiszta szívvel, megtisztított lélekkel imádkozni, aki az erények gyakorlása révén odafigyel belső állapotára. Persze ez nem zárja ki azt, hogy a bűnök mélységéből is kiálthatunk Istenhez. De az imádság igazi állapota mégiscsak az, amikor megtisztított szívvel, ünneplőbe öltöztetett lélekkel fordulunk Isten felé.

Porres Márton november 3.

A hét szentje

Ő az amerikai földrész első fekete bőrű szentje. 1579-ben született Limában. Apja, Juan de Porres spanyol lovag volt, aki az alcantarai lovagrend tagjaként Amerikában próbált szerencsét. A fekete bőrű Ana Velázquezzel való törvénytelen kapcsolatából két gyermek született, ám az apa elhagyta őket. Mártont és húgát, Juanát édesanyjuk gondos, keresztény nevelésben részesítette. Így – bár mulatt származása miatt kirekesztett volt – Márton sebészi és gyógyszerészi képesítést szerzett.

Isten szeretetébe helyezték őket

A magzatkorban elhunyt gyermekek kegyeleti helye Dusnokon A dusnoki temetőben október 12-én megáldották és átadták az imádkozni vágyóknak a magzatkorban elhunyt kisgyermekek kegyeleti helyét.

Háromméteres kopjafáját Frank Nándor népművész faragta, aki már sok értékes alkotással gazdagította a települést és a helyi egyházközséget. Nándi bácsi és felesége, Katica (képünkön) mind a hat gyermekét magzati korban veszítette el, egyikük sem tudott élve megszületni. A házaspár nevükön nevezte és Isten szeretetébe helyezte korán elhunyt gyermekeit. Most ezek a nevek is ott sorakoznak a kopjafa alján, a többivel együtt, amelyek az elhunyt kisgyermekeket szimbolizálják. A kopjafán lévő díszítések között látható a kereszt, a sebzett szív, az ártatlanságot jelképező liliom és a győzelemre utaló babérág. Tetején négy arc helyezkedik el: a töviskoronás Krisztusé, s egy család három tagjának – az apának, az anyának és egy gyermeknek – a vonásai.

Búcsú Ferencz Évától

Szeptember végén láttam utoljára. Mint törött váza állt előttünk, amely még aranyvirágot őriz. A csángó Petrás Incze János minorita folklorista emlékülésén, az egri papnevelőben énekhangján imádkozott, amint hosszú évek óta, amikor meglelte művészi hivatásának igazi szentélyét.

Most ezt adta hírül a Keresztény Kulturális Akadémia, amelynek tagja volt: „Hosszú szenvedése végén váratlanul ért bennünket a halálhíre.” Túlságosan érzékeny volt, ki láthatott lelkének kútjába? Magánya mélyébe, ahol körülvették a halál borzalmai: szerető férje meghalt, és neki párjavesztett gerliceként kellett tovább énekelnie. Életforrása megzavarosodott, az értelem sugáríve megszakadt, hangja immár végleg elnémult.

A sírok, mint a padok

Nézzünk be ide! – szólt hátra fivérem, s máris a bejárathoz kanyarodott kerékpárjával. Én is fékeztem, s éles ívet vettem. Pedig olyan jól gurultam, végre lefelé a Dunához, a falutól egészen a folyópartig ereszkedik az út. Olyan volt, mintha keringőt táncoltam volna. Utáltam a hegyi kapaszkodókat, de fivérem ragaszkodott hozzá. Elvégre ő kerékpáros. Én meg csak bicikliztem. Utálom a kényeskedő szavakat. Mint amilyen a kerékpár. Gyerekkoromban én biciklizni tanultam, nagy férfijárgányon, mert csak az volt; átvetettem lábam a váz alatt, s oldalt kihajolva tekertem. Még nem értem föl az ülést.

Bizonytalankodtunk, hová támasszuk a bicikliket. Talán nem illendő bevinni a temetőbe. Ha kint hagyjuk, akkor meg ellophatják. Mégis így döntöttünk. Odaláncoltuk őket a kerítéshez. Ha így is elviszik, nincs mit tenni.

Nem tudtam, ilyen szép napon miért megyünk temetőbe. Valaha itt éltünk. Nem a temetőben, hanem a faluban. Bár lehet, hogy tévedek, ha a temetőt kihagyom a faluból.

Pannonhalmi iskolaévek – a történelem viharában II. rész

Felzaklató történet az 1960-as évekből Pásztory Valteré, az akkor még fiatal kémia szakos bencés tanáré. De megkerülhetetlen. A kor magyar és rendi történetéhez egyaránt hozzátartozik, ahogyan e sorok írójának életrajzába is beépült. Kitörölhetetlenül. Pásztory Valter nem tanította az osztályunkat, természetjáró szenvedélye folytán kerültünk kapcsolatba vele néhányan, akik ugyancsak a természet közelében cseperedtünk. Szinte szükségszerűen sodródtunk egymás mellé. Eleinte a Bakonyban barangoltunk Tálos Zoltán testnevelő tanár vezetésével, aki akkor, 1961-ben szabadult a börtönből, ahová ’56-os szereplése miatt került, és csak Pannonhalmán kapott munkát. Később sziklát másztunk, felszereléssel, sportszerűen. A természet szeretete mellett alapvetően a szabadságvágy motiválta ezeket a vasárnapi „kiruccanásokat”: fel kellett áldoznunk a szabad szombat délutánokat tanulásra, a vasárnapi menetrend pedig hajnali háromórai keléssel indult, majd mise következett, aztán levonulás hátizsákkal a vasútállomásra, egész napos túra, végül este tízkor megérkezés a hegyre, holtfáradtan. És hétfőn hatkor ébresztő…

Séta a Père Lachaise temetőben

A párizsi Père Lachaise temető Franciaország s talán egész Európa egyik leghíresebb sírkertje. Nevét François de La Chaise jezsuita atyáról, XIV. Lajos gyóntatójáról kapta. Területét a napóleoni városrendezés idején alakították ki, 1804-ben. Kezdetben, mivel a város akkor még távol esett tőle, kevesen temetkeztek ide. A fenntartó népszerűsítő lépésre szánta rá magát. Egy jól irányzott – ma úgy mondanánk – marketingfogásnak köszönhető, hogy nem kellett bezárni a sírkertet. A párizsi prefektus ugyanis ide hozatta a két nagy francia író, Molière és La Fontaine, valamint Abélard és Héloïse, a XII. században élt tragikus sorsú szerelmespár földi maradványait. A párizsiak számára innentől kezdve vált a Père Lachaise népszerű temetkezési hellyé.

Hulló falevelek

Legutóbb tavasszal sétáltam a martonvásári Beethoven parkban, most, október 18-án vőmmel jártuk be a gyönyörű öreg fákkal tarkállt területet. Nehéz leírni, valamennyire is hitelesen visszaadni azt a pompát, amelyet az októberi lombok színkavalkádja nyújt a szemlélőnek. A Teremtő egyik csodája, ahogyan a zöld levelek életük végén, mielőtt a földre hullanának, fokozatosan vörhenyesbarnára vagy éppen citromsárgára változnak. Tavasszal madárdaltól volt hangos a park, most csak a hulló levelek finom zizegését hallgattam. A fákat sok helyen a koronáig befutja a Hedera, a borostyán, alattuk, a frissen hullott levelek között üdén zöldell a tyúkhúr. Néha feltámadt a szél, és ilyenkor százával sodorta, pörgette maga előtt a színes leveleket.

Magyar Kurír - Új Ember
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.