Magyartanítás külföldieknek

A magyar nyelv napját november 13-án ünnepeljük, annak emlékére, hogy az országgyűlés 1844-ben ezen a napon nyilvánította nyelvünket államnyelvvé. E jeles dátum alkalmából most kívülről tekintünk rá arra a nyelvre, amely számunkra a legszebb, a legérthetőbb, s amelyen beszélnünk, gondolkodnunk, álmodnunk, de talán hallgatnunk is a legkönnyebb. Vajon milyennek tartják nyelvünket a külföldiek? Csakugyan igaz a mítosz, amely szerint megtanulhatatlanul nehéz? S milyenek vagyunk mi a magyarul tanuló külföldiek szemében? A kérdéseket Polgár Teréz Eszterrel járjuk körül, aki magyarul tanít.

– Hogyan lett Önből külföldieket tanító magyartanár?

– A ’90-es években, amikor az ELTE magyar–esztétika szakára jártam, rengeteg külföldi érkezett az országba. A négyéves B szakként indított magyar mint idegen nyelv sokakat vonzott. Magyar szakosok felvételizhettek, ha már megvolt egy bizonyos nyelvészeti szigorlatuk és beszéltek legalább egy idegen nyelvet.

Pannonhalma határában az esti szürkületben 1993 őszén egy huszonhárom éves fiatalember motorozott a földutakon, a szőlők között. Hirtelen egy hatalmas erő kivetette a Simson nyergéből. Az első pillanat sokkja után érezte, hogy erősen vérzik. Ahogy később kiderült, valaki fejmagasságban drótot feszített ki a földút felett, ennek hajtott neki. Az acélszál hosszú vágást ejtett az álla alatt a nyakán. Vérben ázva rohant a néhány száz méterre lévő vasútállomáshoz. Érezte, hogy most az életéért kell küzdenie. Kétségbeesetten dörömbölt az állomás épületének ajtaján. Nagy sokára mozdult valaki. Megígérték, hogy hívják a mentőket, de a várakozás perceiben egyedül hagyták, nem ment ki hozzá senki. Féltek tőle. Egyedül ült a váróterem padján, feje fölött csupasz villanykörte lógott, és ekkor így szólt:

„Istenem, nem tudom mi lesz velem, lehet, hogy itt vérzek el, bocsásd meg bűneimet, kezedbe ajánlom a lelkemet…” A pillanat csendes és magányos, mégis katartikus volt. Itt fordult meg a fiatalember sorsa.

Jan Olbrycht európai parlamenti képviselő a vallásközi párbeszéd szükségességéről

Vallásközi találkozót tartottak október 27-én, Assisiben. Fouad Twal jeruzsálemi pátriárka, David Rosen rabbi, az amerikai zsidó bizottság vallásközi kapcsolatokkal foglalkozó hivatalának igazgatója és Mohamed Sammak, a libanoni keresztény és muzulmán párbeszédért létrehozott bizottság főtitkára is részt vett a huszonhét éve ismétlődő eseményen, melynek témája ezúttal a Közel-Kelet volt. Hasonlóképpen az Európai Néppárt októberben, Nicosiában megrendezett konferenciájához, melyről korábban is írtunk. Jan Olbrycht alelnököt, vallásközi párbeszédért felelős lengyel európai parlamenti képviselőt erről a mostanában igen népszerű és fontos kérdésről, a különféle vallások együtt létezéséről kérdeztük.

Világ-nézet katolikus szemmel

Bizony nehéz dolgunk van, ha közérthető módon szeretnénk kifejezni némely egyházi fogalmat. Közismert a régi tréfa: „Nemcsak papok voltak a templomban, de hívők is. Hogyhogy? A papok talán nem hívők?” De hát hogyan nevezzük, aki se nem püspök, se nem pap, se nem szerzetes, „csak” hívő? Szoktuk világinak vagy világi hívőnek is mondani őket. De miért világi, hiszen ő is az egyház megkeresztelt tagja. Való igaz, hogy sajnos sokan közülük laikusok, akik nem sokat konyítanak hitünk tanításához. Ám lehet valaki a teológia doktora, akkor is laikusnak nevezik, ha nem felszentelt személy.

Évente több milliárd forint bevételtől esik el a BKK amiatt, hogy igen sokan nem vásárolnak sem jegyet, sem bérletet. Számtalan megoldási javaslat született már az utóbbi időben a kérdés megoldására, ám ezek közül a legtöbb nem jutott el a megvalósításig. Kivétel ez alól az a módszer, hogy egyes járatokon az utasok csak az első ajtón szállhatnak fel, s a buszsofőr ellenőrzi a jegyeket, bérleteket. Mint például a 178-as buszon, mely a Keleti pályaudvar és a Naphegy tér között közlekedik, érintve a Blaha Lujza teret és a Ferenciek terét is.

Mozaikkövek az erkölcstanhoz

Isten minden embert megajándékoz a saját képével. Számára minden ember csodálatos érték: az Atyának mindenki gyermeke, a Fiú mindenkiért meghalt a kereszten, a Lélek mindenkit személyesen hív a maga hivatására. Ez az istenképiség az alapja a személyes méltóságnak, amelynek több erkölcsi vonatkozása is van.

 Mielőtt bármilyen alapon megkülönböztetnénk egymástól az embereket, fontos szem előtt tartanunk, hogy a köztük lévő különbségeket megelőzi egy közös adottságuk: a személyes méltóságuk. Az ember több a teljesítményénél, a tetteinél. A személyes méltóságra való tekintettel mindenkit megillet a tisztelet és a szeretet. A teljesítmény függvényében csupán jutalmazás vagy büntetés, fizetség vagy börtön és más ehhez hasonló lehet az ember osztályrésze.