A világnapok korszakát éljük. Az emberiség megannyi problémájának van már saját napja. Az egyházi világnapok alkalmából pápai üzenetek szólítanak meg minket, máskor konferenciákkal igyekeznek ráirányítani a figyelmünket egy-egy fontos témára. Kérdés azonban, hogy valóban komolyan vesszük-e ezeknek a kitüntetett napoknak a mondanivalóit.
Nevelők és nevelt gyerekek Tégláson
Januártól foglalkoztatottá válnak a nevelőszülői hivatást választók, miután november végén módosították a gyermekek védelméről szóló törvényt. Cél, hogy a tizenkét év alatti gyermekek már ne otthonokban, hanem befogadó szülőknél éljenek, hiszen családban van a legjobb helyük. Tégláson a Hajdúdorogi egyházmegye Szent Lukács Görög katolikus Szeretetszolgálatának fenntartásában két lakásotthon működik, s a több mint hatezres városban csaknem ötven gyermek került nevelőszülőkhöz.
Olyanok, mint egy család. Hét gyerek él az egyik lakásotthonban, kilenc a másikban. Nagy a nyüzsgés, a lányok már készülődnek, hiszen kora este sulidiszkó lesz. „Csak nyolcig tart, sajna” – jegyzi meg Berni, akiről megtudjuk, hogy ügyesen rajzol. „De csak akkor, amikor rám jön” – mondja. „És mikor szokott rád jönni?” – kérdezem. „Hát, általában matekon” – válaszolja nevetve. Hat éve él már itt, szobáját Erikával osztja meg. Őt nagyon megdicséri a nevelőnője, mert jól tanul, s még noszogatni sem kell: leül, és szépen megírja a házi feladatot. Most azon töri a fejét, mivel lephetné meg az édesanyját karácsonyra. „Arra gondoltam, hogy valami kozmetikumot veszek neki: sampont vagy tusfürdőt” – mondja. Három éve lakik az otthonban, de időnként hazalátogat, így például az ünnepet is az „igazi” családjánál tölti.
Nemzedékek együttműködéséről
Manapság apa és fia, anya és lánya gyakran nem találják meg a közös hangot. Nem is beszélve a nagyszülőkről, akik mintha egy teljesen más tapasztalati világot hordoznának magukban. Mi ennek az oka, és hogyan lehet áthidalni a nemzedékek között húzódó szakadékot? A kérdésről Tóth Pállal, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Kommunikáció Intézetének munkatársával, az Új Város főszerkesztőjével beszélgettünk.
– Sokan beszélnek a család válságáról, melynek egyik oka a nemzedékek közötti szakadék elmélyülése…
– Ma a család valóban veszélyeztetett helyzetben van, nehezebbé vált a generációk együttműködése. Ám a válságnak más, alapvetőbb okai is vannak. A társadalmi változások korunkban rendkívüli mértékben felgyorsultak, és igen nehezen tudunk ezzel lépést tartani. Itt elsősorban nem értékválságról van szó. Ha ugyanis nem tudunk reagálni a változásokra, akkor elbizonytalanodunk. Ma azt tapasztaljuk, hogy sok fiatal nehezebben köt házasságot, de például éppen a fent említett félelmek miatt vállalkozásba sem kezd bele. A legdrámaiabb változást az jelenti, hogy fokozatosan felbomlottak az együttélés hagyományos formái. Azelőtt a szülők és a gyerekek alkotta család egy szélesebb rokoni közegben élt, így a kölcsönös segítés védelme vette körül.
A kétévenként ismétlődő attitűdvizsgálatok során megkérdezik a kutatásba bevontakat, hogy kit nem szeretnének szomszédjuknak. Az első helyen a kábítószeresek, a másodikon az alkoholisták, a harmadikon a cigányok állnak, lassan már egy évtizede. Vajon milyen érzelmi állapotban, milyen indulatoktól fűtötten jelölik be a megkérdezettek a legelutasítottabbakat? Vajon milyen átélt élmények, milyen sztereotípiák bukkannak fel a válaszadókban a kérdőív kitöltése közben?
Sokan vannak, akik nem rokonszenveznek a szenvedélybetegek önsegítő csoportjainak dinamikájával, működésével. Az ott tapasztalható határozottság, keménység többeknél „kiveri a biztosítékot”.
Ági: Tudatosan nem vagyunk teljesítménycentrikusak. Ha valamelyik gyermekünk rossz jegyet kapott vagy kap, megkérdezzük az okát, rávilágítunk, hogy szerintünk hol és mit hibázott. De a legfontosabbnak azt érezzük, hogy megvigasztaljuk. Számunkra az a lényeg, hogy a gyerekeink szeressenek tanulni, ne vesszen ki belőlük a tudásvágy. Amikor az egyik gyermekünk először kapott hármast, és sírva jött haza, igyekeztem megnyugtatni. Még ma is emlékszem: a fotelban az ölembe ültettem, és szorosan magamhoz öleltem. Környezetismeretből kapta a közepest. A virág részeit kellett leírnia, és ő nem értette pontosan, hogy a teljes növényről, vagy csak a virágjának a részeiről kell beszélnie. Félreértésből született a rossz jegy. Nagyon lényeges, hogy ilyenkor ne a tanárt hibáztassuk. A legkisebb gyerekünk, Krisztina, aki akkor még óvodás volt, figyelt bennünket, hogy mi történik most. Eltelt néhány év, és egyszer aztán vele is előfordult, hogy hármast hozott haza. Ő is szomorú volt, de mivel emlékezett arra, hogy a testvérével mi történt egy ilyen esetben, szerencsére egyáltalán nem félt.
A szívünk mélyén mindannyian jó karácsonyra vágyunk. Szaladunk egész évben, idegeskedünk, dolgozunk, van elég hétköznap az életünkben. Vágyunk az igazi, ünnepi karácsonyra, amely megerősít és feltölt, erőt ad, és távlatot az év mindennapjainak.
Mi kell a jó karácsonyhoz? Valahogy úgy sejtjük: kell hozzá szerető család, jóakaratú emberek, kedves ajándékok, illatos, finom bejgli, szép karácsonyfa, lelki békesség, kellemes templomi énekek. Persze a reklámok is ontják az ötleteket, hogy mi minden kell még… Ám keresztényként felvetődik a kérdés: mi lesz azzal, akinek nincs családja, vagy aki éppen beteg, esetleg gyászol? Akinek nincs lelki békéje, mert tele van sebekkel? Akinek nem gazdag az asztala és a karácsonyfája? Akinek valami hiba csúszik az ünnepbe? Vagy akinek dolgoznia kell? Akiknek nincs „tökéletes karácsonyuk”, azok miért ne sírják ki a szemüket, miért ne epedjenek el szomorúságukban, miért ne legyenek öngyilkosok, látva a boldog karácsonyozókat? Felvetődik a kérdés: mi is kell igazán a jó karácsonyhoz?
Beszélgetés Berg Judittal
Berg Judit nevét minden szülő ismeri. Panka és Csiribí történetei, a Cipelő cicák, a Lengemesék vagy a Maszat-sorozat kötetei közül biztos, hogy jó néhány megtalálható a mesét szerető gyerekek könyvespolcán. (És melyik gyerek ne szeretné a meséket?) A tündérek és egyéb mesebeli lények mellett mégis egy kisegér tengeri és szárazföldi kalandjai lettek a legnépszerűbbek. Rumini, a hajósinas megpróbáltatásai immár több részben is olvashatók. A József Attila-díjas írónővel a mesék születéséről, legújabb könyveiről és a családi körben ünnepelt karácsonyokról is beszélgettünk.
– Nem meseíróként kezdte. A mesék megszületése jelentett Önnek egyfajta „megtaláltam, mit kell tennem az életben” érzést?
– Nagy kalandor voltam, sok helyen jártam, s mindezt teljesen önerőből, annak köszönhetően, hogy már gimnazista korom óta dolgoztam, vállaltam tolmácsolást, tanítást. Eredetileg azt terveztem, hogy a magyar-, az angol- és a drámaszak elvégzése után majd felvételizem a színművészeti egyetem dramaturg vagy rendező szakára. Szerettem volna gyerekszínházzal foglalkozni, gyerekdarabokat írni. Ám az élet közbeszólt, mert még az egyetem alatt megszületett az első lányom. Mivel a férjemmel nehéz anyagi helyzetben voltunk, minden munkalehetőséget megragadtam. Tanítottam, voltam újságíró, de minden tevékenységnél úgy éreztem, ez nem én vagyok. Amikor elkezdtem a meséket írni, az valóban egyfajta rátalálás volt.
A 116-123 csak egy telefonszám, de valakinek az életet jelenti. A telefonos lelkisegély-szolgálat elérhetősége ez, amelyet bárki tárcsázhat, aki bajban van. A hívást olyan emberek fogadják, akik segítségül a hangjukat, a jó szándékukat, a bizalmukat és a figyelmüket adják. Anonimitás és titoktarás védi őket, és azokat is, akiknek szolgálatában állnak. Sokukról még szűk környezetük sem tudja, hogy délutánonként, éjszakánként embereket vigasztalnak. Akár egy titkos társaság tagjai: köztünk élnek, jót tesznek, arcukat, nevüket mégsem ismerhetjük. Egyikük most erről a világról mesél.
Beavatás
Vidéki nagyvárosunkban, ahol a helyi szervezet önkéntesei dolgoznak, fiatal, mosolygós nő fogad. Nevezzük őt Annának. A barátságos hangulatú irodában teával kínál. Finom és kedves közvetlensége, megnyugtató hangja, egész lénye nem hagy kétséget: erre a szolgálatra termett. Ugyanakkor sejtem, a belső adottság nem elég.
– Valóban nem – mondja beszélgetőtársam, aki három éve egy újsághirdetésre jelentkezve került a szolgálathoz, és aki ma már vezetőügyelő. – Először egy elbeszélgetésen kellett megfelelnem, azután következett a százórás képzés, amelyen elméleti és gyakorlati tudnivalókat tanultam, illetve önismereti tanfolyamon is részt vettem. A képzés telefon mellett, hospitálással zárult. Mindenkinek van polgári foglalkozása is, hiszen önkéntesként végezzük ezt a hivatást. Akad köztünk tanár, könyvelő, én szociálpedagógus vagyok. Ugyanakkor a legfontosabb, hogy legyen bennünk emberség és empátia, valamint az, hogy rendben legyünk önmagunkkal.