A megszentelt figyelem angyalai

 

– Ez azt jelenti, hogy az ügyelőnek nem lehetnek gondjai? – teszem fel a naiv kérdést, amelyre Anna őszintén válaszol. – Emberek vagyunk, problémákkal, nehézségekkel, de a hivatásunk lényege éppen abban áll, hogy megtanultunk elvonatkoztatni. Gyakori egyébként, amikor a hívó úgymond „betalál”, vagy is olyan gonddal hív, amely éppen akkor nekem is nehézséget okoz. Ilyenkor különösen fontos, hogy képes legyek távolságot tartani, nem a hívótól, hanem a problémától, különben nem tudnék segíteni. Kéthetente esetmegbeszélések és havonta szupervíziók segítenek bennünket. Előbbinél feltárjuk a nehezebb eseteket, utóbbinál pedig elmondjuk, hogy egy adott hívásban, mi, ügyelők, hol akadtunk el. Olykor tragikus emberi sorsokkal találkozunk, amelyek mélyen megérintenek bennünket, és előfordul, hogy egy nehezebb esetet nem tudunk letenni. Ilyenkor nekünk is szükségünk van segítségre.

 

Mégis számomra ez a tevékenység kiváltság. Nagyon sokat tanultam a hívóktól, az ügyelőtársaimtól, főnökeimtől. Olyan ez, mintha egy véget nem érő önismereti tanfolyamon vennék részt – mondja Anna, akiről feltételezem, hogy családja, barátai nagyra tartják a szolgálatért, de ő helyesbít. – Még a szüleim sem tudják, hogy ezzel foglalkozom. Nagyon kevés embert avathatunk be. Sőt, szabály, hogy azt a hívást nem vállalhatjuk, amelyikben felismerem egy ismerősöm hangját. Az ismeretség ebben az esetben akadályozná a segítő beszélgetést.

 

A hívók és gondjaik

 

Vajon miért dönt úgy valaki, hogy egy idegennel osztja meg a nehézségeit? – tűnődöm a számomra legfontosabb kérdésen, de Anna érthetővé teszi az okokat. – Az életben – magyarázza – gyakran kényszerülünk arra, hogy szerepeket játsszunk, és sokszor éppen a közvetlen környezetünknek nem merjük elmondani, mivel küzdünk. Például egy erős személyiségű, magas beosztásban lévő férfi, akiben sokan bíznak, esetleg többen támaszkodnak is rá, nem meri senkinek bevallani, hogy képtelen úrrá lenni egy nehézségen. De neki is szüksége van segítségre.

 

Ahány hívás, annyiféle oka van annak, hogy valaki nem a közvetlen környezetéhez fordul. Ugyanakkor a hívások végére általában kiderül, hogy abból, amit velünk megbeszélt a hívó, meg lehet osztani valamit a családtagokkal is. Egy mintát adunk arra, hogy miképp kell szóba hozni és megbeszélni egy problémát. Konkrét tanács helyett, hiszen azt nem adhatunk, ezt tudjuk nyújtani. Sokszor katarzis erejű már az is, ha a hívó kimondhatja, mi bántja. Mi, Bagdy Emőke szép szavaival élve: megszentelt figyelemmel hallgatunk. Közösen átbeszéljük az adott nehézséget, terelgetjük a hívót a megoldás felé, amit (jó esetben) ő maga fogalmaz majd meg. Az esetek egy részében a hívónak, amennyiben úgy ítéljük meg, hogy szüksége van rá, konkrétan javaslunk egy segítő szervezetet, vagy az egészségügy felé irányítjuk, vagy éppen onnan fordítjuk vissza. Hiszen megesik, hogy a hívónak nincs szüksége sem terápiára, sem gyógyszerekre, hanem „csak” figyelemre és együttműködő megoldáskeresésre. – Óvatosan kérdezem meg, vajon lehet-e csoportokra osztani a telefonálókat, s hogy a bajba jutott emberek leginkább mivel küzdenek. Tartok tőle, a szigorú titoktartás miatt erre nem kapok választ. Anna azonban megnyugtat, és készséggel felel.


 

Többféleképpen is osztályozhatjuk a hívókat. A hívás gyakorisága szerint vannak azok, akik csak egyszer hívnak bennünket, vannak a vissza-visszatérők, és vannak, akiket mi krónikus hívóknak nevezünk. Utóbbiak közül sokan pszichiátriai kezelés alatt állnak, vagy ha nem, többeknek közülük arra lenne szüksége. Ők könnyen telefonfüggővé válhatnak. Vagyis, ha bármi éri őket a hétköznapokban, azonnal bennünket hívnak. Ezért őket külön protokoll szerint kezeljük. – Ők lehetnek a nehéz esetek – állapítom meg, de Anna helyesbít: nem feltétlenül.

 

– A nehéz eset a szuicid hívó, vagyis az öngyilkosságra készülő ember. Természetesen a krónikus hívók között is előfordul, hogy valaki öngyilkossági szándékkal hív bennünket, de nem törvényszerű. A szuicid hívóval gyakran órákig beszélgetünk, keressük a megoldást. Nehezen éljük meg azt, amikor nem tudjuk eltéríteni a szándékától, de ezt el kell fogadnunk. Velem már megtörtént, hogy egyikük, aki úgy köszönt el tőlem, hogy véget vet az életének, másnap felhívott és megköszönte a segítségemet. Meggondolta magát. A mi hivatásunkban ezt nevezzük a legnagyobb sikernek.

 

A hívók között a pszichiátriai kezeltek nagy csoportján kívül meg kell említenem a párkapcsolati, illetve családi problémákkal küzdőket, a szenvedélybetegségben szenvedőket (alkohol, drog, játékszenvedély), a magányosok nagy csoportját, akiknek a többsége idős ember, a gyászolókat és a gyerekeket. A gyerekek a legkülönfélébb problémával hívnak bennünket. Ebbe éppúgy belefér a szerelmi bánat, a rossz jegy, vagy az, ha kicsúfolták őket az iskolában. Sajnos megesik, hogy a családon belül történt erőszak miatt fordulnak hozzánk.

 

Tisztító örömök

 

Mi ad erőt ehhez az önként vállalt nem könnyű feladathoz, kérdezem Annát, aki nem gondolkozik a válaszon. Egy nem szokványos hivatáshoz nem szokványos örömök társulnak – mondja. – Számomra az is egyfajta siker, ha képes vagyok megteremteni egy olyan hangulatot, amelyikben a hívó sírva fakad. Hiszen ez azt jelenti, felszínre törtek az érzelmei, ki meri mondani a fájdalmát. Ő ilyenkor lecsillapodik, megtisztul, innen tudunk közösen építkezni. Én itt a szolgálatnál tanultam meg azt, hogy milyen sokféle sírás létezik. Hogy mennyi mindent jelenthet egy csend, egy lélegzetvétel, egy szünet, egy sóhaj. Mióta itt vagyok, tudom csak átérezni igazán annak a mondásnak az egyszerű igazságát, amely szerint az örömünk, ha megoszthatjuk, megduplázódik, a bánatunk, ha megoszthatjuk, megfeleződik. Erőt ad, ha érzem, a hívóim fejlődnek és keresik a megoldásaikat. Mi, ügyelők is sokat segítünk egymásnak. Olyanok vagyunk itt, mint egy család – mosolyog Anna.

 

Ünnep és jó szó

 

Nekem pedig, ahogy hallgatom őt, kétségem sincs efelől. Anna épp az ügyeleti idejét áldozza rám. Munkatársa a másik szobában most őt helyettesíti. Odakint megkondul a város katolikus templomának harangja. Az utcák adventi fénye beragyog az ablakon. Eltűnődöm, vajon a karácsonyi időszak hogyan telhet itt, hiszen ügyelni akkor is kell, s ha jól sejtem, akkor kell csak igazán.

 

Anna bólint, de helyesbít – hiszen akad, aki ilyenkor azért tárcsázza a jól ismert számot, hogy megköszönje az egész éves törődést. Ám tény, az ünnepek alatt az idős és magányos emberektől érkezik a legtöbb hívás. A legnagyobb bánatuk az – mondja beszélgetőtársam – úgy érzik, nincs, aki szeresse őket, és ők sem tudnak kit szeretni. A házastársuk meghalt, a gyerekeik távol vannak vagy nincsenek. Tudjuk, hogy ez az állapot nehéz, mégis azt szoktuk javasolni nekik, hogy kezdjenek el ők szeretni. Adjanak ők egy mosolyt, egy jó szót, egy szaloncukrot a szomszédnak, a boltban az eladónak, bárkinek, akit elérnek. Legyen karácsonyfájuk, vagy legalább egy fenyőáguk. Ha úgy érzik, nem figyelnek rájuk az emberek, figyeljenek ők magukra és másokra. Gyakran a hívóink nem hiszik el, hogy a szeretet, amit adnak, az kétszeresen tér vissza hozzájuk. Mi erre a látásmódra buzdítjuk őket – zárja le a beszélgetést Anna.

 

Közben a mellettünk lévő szobából a helyettesítő munkatárs lép be hozzánk. Az ügyeleti idejüknek vége. Több hívás is érkezett azon a délutánon, de ennél többet nem mond. Nem mondhat. Megérkezik a munkatárs az esti és éjszakai hívásokhoz. Mi, hárman szedelőzködünk. Együtt lépünk ki a decemberi estébe, a fényfüzérek közé. A forgatagban egy darabon még közösen megyünk, s csak én tudom, két álruhás angyal jár velem.