Találkozás Fekete Ágnes lelkésszel

Talán mindannyian ismerjük a tréfás magyarázatot, amely szerint feltámadása után Krisztus azért az asszonyoknak jelent meg először, mert így biztosra vehette, hogy egy órán belül minden jeruzsálemi tudni fogja a hírt. Egyetlen humorérzékkel rendelkező nő sem sértődik meg ezen, ám komolyra fordítva a szót, még ma is kérdés (pontosabban ma kérdés csak igazán): nekünk, nőknek hol a helyünk az egyházban, és mi a feladatunk benne. Fekete Ágnes református lelkésznővel őszintén beszélgettünk hagyományról, útkeresésről, a megváltozott világról és természetesen a nők helyzetéről egyházainkban.

– Hogyan lett Önből lelkész?

– Buzgó református családba születtem. Ugyanakkor, amikor a szüleimnek bejelentettem, hogy lelkész szeretnék lenni, le akartak beszélni a döntésemről, mondván: ez nem nőnek való pálya. Magam is megriadtam, de a végső elhatározás előtt sok megerősítő igét kaptam arról, hogy Isten nem azt nézi, ki mennyire tökéletes. Abban az időben, a nyolcvanas évek elején sokunkban – bennem is – volt egyfajta világmegváltó tűz. Szerettünk volna kitörni a rendszerből, szerettük volna megosztani a jó hírt az emberekkel. Úgy éreztem, nincs annál nagyobb dolog, mint hogy az életemet Istennek szentelhetem, és nincs fontosabb ezen a világon, mint hogy Isten szeretetéről beszéljek.

– Miért és mikor határozott úgy a református egyház, hogy megnyitja a nők előtt a lelkészi pályát?

– A XX. század elején engedélyezték először, hogy nők tanuljanak a teológián. Akkor ez nyugati mintára, és elsősorban a belmissziói mozgalmak hatására történt. A kommunizmus idején viszont a lelkészhiány problémájának meg¬oldásaként szükség volt képzett emberekre, nőkre is. Az első lelkésznőt Novák Olgának hívták. Be kell vallanunk, hogy sok esetben olyan helyekre küldték a nőket, ahová a férfiak nem mentek volna. Falvakba, embert próbáló körülmények közé. Ezek a nők valódi úttörők voltak. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy háromszor annyit kellett bizonyítaniuk, mint egy férfinak. Az első időkben ők vagy egyedülálló nők maradtak, vagy lelkészfeleségek lettek. Legtöbbjük hitoktató vagy segédlelkész maradt. Szentségeket kezdetben nem is szolgáltathattak ki. Ezt a kérdést csak 1985-ben rendezte a református egyház, akkor mintegy visszamenőleg felszentelték az összes lelkésznőt, aki még élt.

Lehullt az esztendő már néhány hete. Sok mindenre fény derült, de több a titok. Belső tájakról ritkábban érkezik hír, s legtöbbször, ha a múltról beszélünk, nosztalgiák vagy nekikeseredések kísérnek: kinek hogy hozta az idő, a rettenetes zsarnok.

A történelem az ember cselekvő jelenléte. Nemegyszer balgán, megfontolatlanul: mit „százakon épít”, egyetlen órában képes lerombolni. Nincs jelenünk, csak múltunk és talán jövőnk – hallatszik gyakran, s ezzel a kocka el van vetve.

A II. vatikáni zsinat rendelkezése alapján lehetővé vált, hogy az egyes nemzetek saját nyelvükön tarthassák meg a szentmiséket. Akkor a győri bencés templomban országosan szinte elsőként Horváth Ciprián és Cziráki László bencés tanárok szervezésében minőségileg megújított szentmiséket mutattak be. Hozzájárult ehhez az azokban az években komponált csodálatos Kodály-mise is, melynek győri bemutatóját Teodóz atya vezényelte.

Könyvajánló

A történészek és az érdeklődők egyaránt jól ismerik és nagyra becsülik a „kiváló magyar bizantinológus”, Moravcsik Gyula gyűjteményét, melyben az Árpád-kori magyar történelemre vonatkozó bizánci forrásokat tette közkinccsé. Moravcsik tervbe vette, hogy a későbbi korok irodalmát is ismerteti, de erre 1972-ben bekövetkezett halála miatt már nem volt lehetősége. Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai 1984-ben jelent meg. Moravcsik úttörő munkájának folytatására ugyanakkor mind ez idáig várni kellett. A feladatra Baán István, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola tanára, bizantinológus vállalkozott.