Lassányi Gábor régészeti missziói

Egyiptom és Szudán núbiai emlékei, Aquincum és Óbuda; ókor és kora középkor. Izgalmas határátlépések térben és időben. Lassányi Gábor régész-egyiptológust, az Aquincumi Múzeum munkatársát, a Magyar Régész Szövetség elnökét korábbi és jelenleg zajló munkáiról kérdeztem afféle főbb témákat felvillantó prológusként a végtelen történelem kivételes kultúráiról szóló sorozathoz. A múltidézést fél évszázaddal korábbról indítottuk, az első núbiai magyar leletmentéstől…

– A mai Szudán területének középső, Nílus-völgyi részét nevezzük Núbiának, ahol 1964-ben zajlottak magyar ásatások. Az Asszuáni-gát építésével egy óriási zónát, Núbia teljes alsó területét elöntötték. Egy hatalmas tó jött létre, így gyakorlatilag minden emlék víz alá került. Nagy nemzetközi összefogással az Abu Szimbel-i sziklatemplomokat sikerült megmenteni; darabokra bontották és feljebb újjáépítették őket. Az akkori leletmentő munkában a Szépművészeti Múzeum és a Régészeti Intézet munkatársai is részt vettek, Castiglione László vezetésével. A magyar misszió tagjai Abdallah Nirqiben egy kora keresztény (kopt) települést és temetőt tártak fel. A következő núbiai magyar expedíciót mi indítottuk el a 2000-es évek közepén, Egyiptom és (akkor már) Szudán határán. Az asszuánihoz hasonló újabb gát épült a Níluson. Egy körülbelül száznyolcvan kilométer hosszúságú – még ma is töltődő – mesterséges tó jött létre, amely e kevéssé ismert vidék valamennyi történeti-régészeti emlékét megsemmisüléssel fenyegette. A szudáni kulturális minisztérium nemzetközi felhívást tett közzé, hogy mentsék, ami menthető. Ezúttal kevesebben mozdultak meg, mint az Asszuáni-gát építésekor, ebbe a projektbe elsősorban angol, német, lengyel, amerikai egyetemek-múzeumok kapcsolódtak be – és Magyarország is csatlakozott a munkához. Minden részt vevő ország külön koncessziós területeket kapott; egy-egy tizenöt-húsz kilométer hosszúságú Nílus-parti szakaszt. Mi 2006-ban és 2007-ben a negyedik zuhatagnál dolgozhattunk. Az adott rész régészeti felmérése és a kiválasztott emlékek részletesebb feltárása volt a feladatunk, amelynek persze – miután óriási területről van szó – csak a töredékét lehetett elvégezni.

Márai Halotti beszéde és utóéletei

Látjátok feleim…

Márai nem lírai alkat, de jelentőset alkotott versben is, ha rendkívüli helyzetben a prózánál „sűrűbb” műfajhoz kényszerült fordulni; talán éppen sorsfordulói segítették felülemelkedni önmagán, írói alkatán. Kiemelkedő lírai alkotásai életfordulóin születtek: kisfia, Kristóf halálakor (Ujjgyakorlat 3.); apja halálakor (Farkasrét); a háború végén (Verses könyv); az emigrációs lét, a bizonytalanság átélésekor (Halotti beszéd); az 1956-os forradalom összetett élménye nyomán (Mennyből az angyal). Az emigráció létérzése 1948 előtt is jelen volt életében, átélte az „idegen emberek” sorsát: bármennyire szerette Párizst, nem élt át befogadottságot, és bármennyire lételeme volt az utazás, idegenségérzete mellett az alkotói térfogat hiánya folyamatosan jelen volt érzésvilágában. 1948 után többszörösen megkérdőjeleződött identitása, mert a hontalanság mellett alkotása eszköze, az anyanyelv elvesztésének lehetősége, megfakulása is egyre valóságosabbá vált. Megesik, hogy a mondatot magyarul kezdem elgondolni, olaszul folytatom és franciául, vagy angolul fejezem be, ahogy tudom – állapította meg naplójában már 1950-ben. Ebből az élményből és tapasztalatból forrásozva írta Halotti beszéd című versét a következő évben, emigrációja éveinek számához képest túlságosan is korán.

Kertész Sándor kaposvári kiállításáról

Szent és profán nem válik ketté a világmindenség szempontjából – idéződnek fel bennem Balás Béla kaposvári megyés püspök szavai, amikor megállok-megpihenek Kertész Sándor Székely Bertalan-díjas festőművész alkotásai előtt a Somogy Megyei Kormányhivatal galériájában. Az életmű grafikai vonulatáról számot adó kollekció kellően nyomatékosítja e tényt, s egy-egy mű felkiáltójelként figyelmeztet életünk, cselekedeteink fonákságaira.

Olvasólámpa

Kortárs amerikai filmrendezők

A harmadik évezred első évtizedének közepén a hazai művészmozirendszer összeomlásán és a tékák jó részének megszűnésén túl a filmnézési szokások drasztikus megváltozását az egyre-másra születő filmblogok áradata jelezte. Végképp globalizálódott a filmipar. Csaknem egy évtizeddel később pedig megjelenik egy könyv épp azokról a rendezőkről, akiket az amerikai tömegfilm újkori fogyasztói nemegyszer idoljaiknak tekintenek. A Korszakalkotók huncut könyv: egyszerre olvasható elmélyült tanulmánykötetként, laza portréfüzérként és a kortárs újvilági filmezéshez szóló ódaként.