Nagypéntek. Hagyományosan: Parsifal. Ünnepi misztériumjáték, drámai oratórium, zenedráma…? Wagner a misztikusok „ráérzésével” ragadja meg a húsvéti titkot, kifinomult művészi ösztönnel „teologizál”. Egy élet munkája, szellemi tévutak és küzdelmek után érett meg arra, hogy a kifejezhetetlenről szóljon. Parsifalja nem egyszerű szemléltető passiójáték, felidéző vagy ráhangoló „képmutogatás”. Tudja, hogy a profán, az emberi nélkül értelmetlen és erőtlen a szentről szólni. Hamis lenne, távoli. Sajátos kettős keresztútja metszéspont: az „emberré lett” és az „új ember” térben és időben egybetükröztetett passiója, amelynek összefogója, törhetetlen kapcsa: a részvét. Mert a részvét váltja meg a világot – ez a „nagypénteki varázs” üzenete. Az ember feladata a krisztusi minta megértése, követése, folytatása. Mindnyájunk felelőssége. Az angyal válaszol közvetítője szerint: „A »Tett« az egy. Nincs tett külön. Reggeltől estig, estétől reggelig, születéstől a halálig egy tett, s az a Szolgálat. Nincs kis tett, csak egy Tett van: a Feladat. Sok tett nincs, kevés tett nincs, csak elégtelen tett vagy hiányos tett van. Nem nyújthatod ki a kezed, hogy az ne legyen tett. A »sok« mindig káprázat. A szünettel nem lesz egy dalból kettő. Ne tévelyegj hát!” Máshol azt mondja: „Templom vagytok. (…) Ahogy ti befogadtok, úgy fogad be titeket az Atya.”
