Az ártatlanság jelképe

Minden idők egyik legnagyszerűbb művészeti alkotása a Genti oltár. Az egymástól formájában és méretében eltérő tizenkét kép kompozíciója ma is impozáns látványt nyújt. Méltán tartják a műtörténészek a késő középkori művészet legkiválóbb remekének. A belgiumi Szent Bavo-katedrálisban található hatalmas képcsoportot egy előkelő genti polgár és felesége rendelte meg Hubert van Eycknél 1426-ban. Ő testvérével, Jan van Eyckkel a németalföldi olajjal festett táblakép mestere volt. Őket tekintik a flamand tájképfestészet kezdeményezőinek és a németalföldi reneszánsz előfutárainak. Hubert halála után az oltárképegyüttest Jan fejezte be 1432-ben. E többszárnyas szerkezetű poliptichon húsz tábláját összesen kétszázötven alak népesíti be.

 

Az alkotás középtengelyében alul a Bárány imádásának jelenete látható, centrumában az egész emberiségért meghozott krisztusi áldozat megtestesítője, Isten Báránya. Előtte az élet vizének forrása, a megváltás és a minden embernek megígért ajándék, az örök élet kegyelmének jelképe. Az oltárasztal brokátterítőjén latin nyelvű felirat olvasható: „Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.” A kép megfestésének módja – bármilyen furcsán hangzik ez – ma is nagyon modernnek hat. Tiszta, világos kompozíció, lazúros, gyöngyházfényű színek, puha formák, gyengéd, érzéssel megfogalmazott mozdulatok jellemzik az összes képet. A naturalisztikus megjelenítés, a részletek finom kidolgozása teszik még hitelesebbé az ábrázolt jeleneteket, szereplőket. A két fivér, különösen Jan van Eyck nagy hatással volt a flamand festészet virágkorára, amelyet joggal neveznek „arany évszázadnak”.


Egészen másféle felfogást mutat az 1598-ban, Spanyolországban született Francisco de Zurbarán Agnus Dei című, nálunk talán kevéssé ismert képe. Zurbarán másképp ragadta meg a témát: a bárány négy lábát megkötözték, úgy fekszik a padlón, mozdulatlanul. Látszik, belenyugodott sorsába. Szo-morúan, beletörődve néz maga elé, mintha tudná, mi vár rá. Rajta kívül semmi más nem látszik a képen, a háttér is teljesen semleges, sötét. A kép egyszerűségében is sokatmondó, tökéletes naturalizmusa mellett is érezhető erős szimbolikája. Milyen más megközelítése ez a témának, mint például a van Eyck testvérek esetében! Zurbaránt erős fényárnyék hatásokkal kiemelt alakjai miatt a „spanyol Caravaggiónak” is nevezik. Komor hangulatú, robusztusan realisztikus képeket festett. Művei mentesek a felszínes hatáskeltéstől, egyfajta „rendíthetetlenséget” sugallnak. Sevilla városának szerzetesei előszeretettel foglalkoztatták a művészt, számos képsorozatot készített számukra. Az egyik legjelentősebb a ferences rend részére festett Szent Bonaventura-sorozata. Zurbarán már az érett barokk mestere volt, manierista hatásokkal.

 

Bartolomé Esteban Murillo képein szintén gyakran feltűnik Isten Báránya. Az állatbőrbe öltözött gyermek Keresztelő Szent János mellett látható bárány mintegy odahajol a kis Jánoshoz, a teljes bizalom jeleként. Murillo 1617-ben született Sevillában, egy tizennégy gyermekes család utolsó fiaként. Már tizennégy éves korában jó néhány vallásos témájú rajzot készített. Huszonkét éves korában képeit már előszeretettel vásárolták az emberek. Ő azonban tovább képezte magát, és huszonhat évesen Velázquez tanítványa lett. Murillo vallási témájú képeivel lett világhírű, ugyanakkor festett életképeket is, ahol asszonyokat, gyerekeket ábrázolt nagy szeretettel.

 

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem sajátjai, otthagyja a juhokat, és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért” (Jn 10,11–15).

 

A Jó Pásztor alakja mindig foglalkoztatta a művészeket, az egyik legismertebb ilyen témájú szobor, mely a Vatikánban található, a III. századból. A vállán állatot vivő férfi alakja több antik alkotásban is ránk maradt. A 23. zsoltárban olvasható: „Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt.” Az ókeresztény művészetben igen gyakran ábrázolták Krisztust a jó pásztorként. Szent Lukács jegyezte fel a példabeszédet az elveszett bárányról: „Ha közületek valakinek van száz juha, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a pusztában a kilencvenkilencet, hogy keresse az egy elveszettet, amíg meg nem találja? Ha megtalálja, örömében vállára veszi, hazasiet vele” (Lk 15,4–6). A motívum különösen gyakran szerepel a katakombafestészetben és szarkofágokon is: Krisztus a Jó Pásztor alakjában kíséri a lelket a paradicsomba vezető úton, és megóvja a démoni hatalmak támadásaitól.

 

„Az úgynevezett klasszikus művészi alkotások nagysága, értékmaradandósága éppen abban rejlik, hogy miközben az egyéni esztétikai élményt biztosítják – a művészet sajátos eszközeinek segítségével –, olyan értékrend tudatosítását és az arra irányuló cselekvést is lehetővé teszik, amely a nagyon is esetleges szépségmozzanatot a lét szépségének maradandó transzcendentális magaslataiba emeli” – írja Bolberitz Pál A keresztény bölcselet alapjai című könyvében.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .