A nagyböjt második vasárnapján – amelynek magyar görögkatolikus egyházunkban nincs különösebb jellegzetessége – folytatódik a figyelmeztetésünk. Nem szabad ellanyhulni. Nem szabad belefáradni nagyböjti célkitűzésünk teljesítésébe. A fő énekben, a kontákban erre többszörös buzdítást kapunk. Ez az énekünk négy részre osztható, s mindegyiknek nagyon komoly mondanivalója van.
Március 3.
Kunigunda azon szeretetszolgálatot gyakorló uralkodó házastársak közé tartozik, akiknek életpéldája évszázadokig meghatározta a keresztény nőideált. 975 körül született I. Siegfried luxemburgi gróf és Nordgau-i Hedvig grófnő gyermekeként. 995 körül férjhez ment Henrik bajor herceghez, aki 1002. június 7-én német király, 1004. május 15-től itáliai uralkodó, 1014. február 14-én pedig német-római császár lett. Kunigunda állítólag eredetileg szerzetes akart lenni, és férje beleegyezésével szüzességi fogadalmat tett. Annyi bizonyos, hogy házasságukból nem született gyermek.
Mk 1,12–15
Nagyböjt első vasárnapján minden évben Jézus negyvennapos böjtjéről és sátáni megkísértéséről szól az evangélium. Minthogy Jézus egyedül volt a pusztában, a tanítványok csak az ő szavaiból értesülhettek az ott történtekről. Az evangéliumok közül Márké számol be legtömörebben ezekről az eseményekről. Jézus nem szokott hosszasan beszélni belső élményeiről.
A római liturgia történetéből
A vértanúság a kezdetektől elkíséri az evangélium terjedését és az egyház életét. A vértanúkra nagyon nagy szüksége van minden Krisztus-követőnek a feltámadás hitében való megerősödésért. Keresztény liturgiánk is forrásként tekint a vértanúk tanúságtételére. A liturgikus élet konkrét kialakulásában ugyanis jelentős szerep jut a vértanúknak.
A bizánci egyház a nagyböjt első vasárnapján a szent ikonok tiszteletének helyreállítását ünnepli 843 óta. Tekintélyes idő! Mindazonáltal helytelen lenne megállni itt, egy régmúltban végbement pusztán történelmi eseménynél. Ugyanis ez a nap – mivel a szent időszak első vasárnapja – mélyebb vizekre óhajt kalauzolni bennünket. Azt is mondhatnánk, folytatni akarja az előző vasárnap gondolatát. Ott arról volt szó, hogy Ádámmal együtt siratjuk elveszített (vagy legalábbis a bűn által összeroncsolt) isten képiségünket. S a nagyböjt éppen arra való, hogy amennyire csak lehetséges, visszaállítsuk azt, elkötelezettebben harcolva a bűneink ellen. Három részre tagolódó ünnepi énekünk, a konták éppen ezt vázolja fel nekünk.
Február 28. (szökőévben 29.)
La Rochelle-ben született 1814. január 6-án, mélyen vallásos családban. Apja a francia forradalom utáni nehéz években az egyházhoz hű katolikusok és a menekülő papok támasza volt. Az üldözés még eleven emlékként élt családjában, és minden bizonnyal mélyen hatott Ágostonra.
1843-ban szentelték pappá. Úgy érezte, hivatása távoli misszióba szólítja, de várnia kellett: az egyházmegye általános helynöke elutasította kérését. 1851-ben azonban beléphetett Párizsban a külföldi missziók szemináriumába. Egy évvel később már meg is kapta beosztását Kínába, Kuanghszi tartományba, ahol újra kellett kezdeni a missziós munkát, mert másfél évszázada nem lépett hithirdető a területre.
Mk 1,40–45
A vasárnapi evangélium egy leprás meggyógyításának történetét beszéli el (Mk 1,40– 45). Történeti forrásaink másutt is említést tesznek arról, hogy Jézus leprásokat gyógyított meg (Mt 11,5; Lk 17,11–19).
Az ókorban igen sokféle bőrbetegséget, gombásodást leprának neveztek. A Misna (a Krisztus után 200 körül íródott, de régebbi hagyományokat tartalmazó zsidó törvény- és hagyománygyűjtemény) nem kevesebb mint hetvenkét fajtáját sorolja fel a „leprának”. Valószínűleg ide sorolták például a pszoriázist, az ekcémát és más hasonló betegségeket is.
A római liturgia történetéből
A Traditio Apostolicát mutattuk be röviden az előző alkalommal, ezt a gazdag liturgikus anyagot felvonultató kora keresztény iratot. Ezúttal ennek egy részletére, az itt található eucharisztikus imára összpontosítunk. A 2–3. fejezet a püspökszentelés szertartását mutatja be, a 4. fejezet pedig már arról beszél, ahogyan az újonnan beiktatott püspök bemutatja a szentmisét.