A Traditio Apostolica II.

Ez azért is különösen fontos, mert ez az első ránk maradt, a szó szoros értelmében vett eucharisztikus ima. Ez a nagy hálaadó imádság, amelyet más néven kánonnak is hívunk szentmisénk központi része. Amikor a pap ezt imádkozza, tulajdonképpen Jézusnak az utolsó vacsorán elmondott felszólításának engedelmeskedik: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Az első zsidó-keresztény közösségek olyannyira komolyan vették ezt, hogy a maguk úrvacsorájának keretét a zsidó ünnepi étkezés adta, ahogyan azt Jézustól látták az utolsó vacsorán. Erről tanúskodik az első ránk maradt Eucharisztia-leírás a Didakhéban, amely még egészen a zsidó étkezéshez és az azt övező áldásokhoz kapcsolódik, és hiányzik belőle sok minden, amit mi a mai szentmisénkben természetesnek vagy elengedhetetlennek tartunk.


A Traditio Apostolica kánonja felépítésében nyomokban őrzi ugyan a zsidó étkezéshez kapcsolódó áldásokat, így kimutatható a velük való rokonság, de már leválik ezekről, hiszen valószínűleg egy, a pogányságból a kereszténységbe megtért közösség használta ezeket, amely számára már ismeretlen volt a zsidók rituális étkezése, és a szentmise ünneplése itt már önálló liturgikus eseménnyé vált.

Ez az eucharisztikus ima tulajdonképpen már minden olyan fontos elemet tartalmaz, amely a későbbi hasonló imákban megvan: a bevezető dialógust, a prefációt (vagyis magát a hálaadó imát), a szerzés igéit, a Szentlélek lehívását és a nagy dicsőítést, a doxológiát.

Az új, ma is használt Misekönyvbe a római egyház addigi egyetlen eucharisztikus imája, az úgynevezett római kánon mellé új szövegek is bekerültek. A második eucharisztikus ima mintájául éppen a Traditio Apostolica szövege szolgált, így ezzel egy ősi egyházi hagyományt elevenített fel a liturgikus reform.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..