Szerzetesség és liturgia
Az állás a tisztelet gesztusa. Önkéntelenül felállunk, ha magas rangú ember lép be egy terembe, állva várjuk jelentős személyek bevonulását, fontos dolgok bejelentését. Az állás kifejezi odaadásunkat, készségünket, engedelmességünket. A liturgia elején azért is állunk fel, hogy az érkező Istennek megadjuk a tiszteletet, és készségesnek mutatkozzunk a vele való találkozásra, az ő dicsőítésére.
A Biblia üzenete
Jézus názáreti látogatását és a városka lakóinak, rokonainak csodálkozását, botránkozását és elutasító magatartását mindhárom szinoptikus evangélium feljegyezte. A nagy hírű próféta visszatér lakóhelyére, ahol nevelkedett, ahol úgy ismerték meg, mint Józsefnek, az ácsnak a fiát. Most a zsinagógában tekintéllyel tanítja az írásokat. Honnan vette tudását, bölcsességét ez a volt falusi munkáslegény? Itt és más jeleneteknél is rokonai, még édesanyja és testvérei sem értik, mi történt Jézussal, hogy prófétaként lépett fel. Némelyikük arra is gyanakszik, hogy megzavarodott.
A hét szentje
Kolbe atya az egyik legismertebb XX. századi szent. Önfeláldozásának történetét mindannyian ismerjük. Ám azt talán kevesebben tudják, hogy Szalézi Szent Ferenc mellett ő is az újságírók védőszentje. És az amatőr rádiósoké. 1907-ben lépett a minorita rendbe. Már növendék korában szeretett volna egy missziós újságot létrehozni. Mikor pappá szentelése után Krakkóba került, engedélyt kért a folyóirat elindításához, amit meg is kapott azzal a feltétellel, hogy a költségeket ő teremti elő.
Görögkatolikus lelkiség
Nagyboldogasszony napján görögkatolikus egyházunk ünnepi főénekében így köszönti az Istenszülőt: „Anyja lévén az életnek, átköltöztél az életre.” Ez a nap a halál és a gyász napja lehetne. Mégsem az, hanem a halálon diadalmaskodó életé. Megszoktuk már, hogy szentjeinket a haláluk, azaz mennyei születésnapjuk évfordulóján ünnepeljük. A „legszentebb, legtisztább, legáldottabb dicső királynénk, az Istenszülő és mindenkor szűz Mária” esetében azonban ennek még inkább jelentősége van. Az ő halála különösképpen az életre mutat.
A liturgia alapelemei
Több héten át gondolkodtunk közösen a liturgiában használt anyagokról, különösen a szentségek anyagi valóságáról. E gondolatmenet végére egy személyesebb jellegű, mondjuk így: „elmélkedést” szeretnék tenni, mégpedig a szentségek között rangsorban „a legnagyobb”, az Oltáriszentség anyagi, fizikai mivolta kapcsán. Hogy még pontosabb legyek: az Oltáriszentség fizikai valóságához, materiális mibenlétéhez kötődő isteni jelenlétről szeretnék eszmélődni e sorokban.
A Biblia üzenete
A mai evangéliumban Jézus az éltető, éhséget csillapító „romolhatatlan kenyeret” kínálja fel nekünk. Önmagát. Mennyire aktuális ez, amikor földünkön milliók éheznek földi és lelki kenyérre! Legalább ennyien vannak azok is, akik nem veszik észre a másik ember éhségét, sőt, nem veszik észre azt sem, mi az, aminek a hiányától ők maguk is szenvednek.
A bibliai hagyományban a kenyér a hétköznapi erőforrás jelképe. Isten minden várakozáson túlcsorduló adománya, mely az ínséget szenvedővel megosztva megszaporodik, és életet teremt, új emberi közösséget. A mai történetünk, amely Illésről szól, mélyen emberi módon mutatja meg Isten gondviselő szeretetét.
A hét szentje
Tamás apostol az utókortól a hitetlen jelzőt kapta, bár igazságosabb lenne, ha így hívnánk: a bizonyosságot kereső.
Töprengő, kétkedő ember lehetett, akit a többiek szava nem hozott lázba, amikor meghozták a felfoghatatlan hírt: látták a feltámadt Urat. Megkapó kép Caravaggio festménye, amelyen a művész erős naturalizmussal szemlélteti, amint Tamás nemcsak nézi és érinti a sebet, hanem bele is nyúl abba: tapintani akarja a valóságot. Tette mélyen emberi. A képet nézve megértjük őt, de szinte halljuk az evangéliumból ismert szelíd, ugyanakkor feddő jézusi mondatot is: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek!”
Görögkatolikus egyházunkban minden ünnepet, Szent Péter és Szent Pál főapostolok ünnepét is a napján tartjuk meg. Június 29-én felhangzik templomainkban tiszteletükre az ének: „Magasztald, én lelkem, Pétert, a kősziklát és Pált, Krisztus egyházának választott edényét.” Egyikükről tudjuk, közvetlenül Jézustól kapta nevét: „Te Péter vagy (vagyis kőszikla), és én erre a sziklára építem egyházamat” (Mt 16,18), ugyanis Jézus előtt ez nem volt személynév. A másik főapostol „csak” a feltámadott Jézussal találkozott, így közvetetten kapta tőle nevét. Talán nem annyira közismert, mint az előbbi esetben, de Szent Lukácstól tudjuk, hogy az Úr Ananiáson keresztül nevezte a „tarzuszi Sault” az ő „választott edényének” (ApCsel 9,15).