„Minden forrásom belőled fakad”

„Minden forrásom belőled fakad” (Zsolt 87,7) – énekeljük a zsoltárban, és ez gyakran eszembe jut, amikor ott térdelünk a Legszentebb előtt, e szavakat Őrá vonatkoztatva. Tőle származom? Az Oltáriszentség anyaga a kenyér és a bor, én nem ezekből vagyok, de hogy nekem testem van, „anyagból vagyok”, ahhoz köze van az Isten Fiának is: „Anyám méhében te szőtted a testem” (Zsolt 139,13), és teremtő Atyám ezt Fiában tette nekem/velem: „Benne teremtetett minden és benne áll fenn minden” (Kol 1,16–17). A Zsidókhoz írt levél szerint Isten Fia azért veszi magára az emberi testet, hogy az emberi test eggyé legyen az Atya akaratával: „Testet alkottál nekem. (…) Íme, megteszem a te akaratodat” (Zsid 10,5–9). Ott térdelek a Test Misztériuma előtt, és kezdek erőt érezni magamban (ó, hányszor „depressziós” a hitünk!), hogy mint az Atya „fia a Fiúban” (hiszen meg vagyok keresztelve!), az ő akaratának éljek, hogy testi létezésemhez kapcsolt akaratom eggyé legyen az Övével. „Minden forrásom belőled fakad” – a létem, a tetteim, a vágyaim, akarásaim értéke, értelme, ereje, világossága e Test Misztériumánál és Benne átalakul, fényt kap, és ezt érzem, ez a fizikai tapasztalatom (tessék kipróbálni!), mint oly sokaké már két évezred óta. Miért tagadnánk az Úr fizikai jelenlétét? Miért ne lehetne jelen így is, és valóságosan, Ő maga? Miért oly hihetetlen, hogy „ami benne látható volt, az átment a szentségekbe” (Nagy Szent Leó pápa), és Ő most is „látható, hallható, tapintható”? „Mi láttuk, mi hallottuk, a kezünk tapintotta” – mondja Szent János első levele elején (1,1–5). Hiszem, hogy öntudatosabb és tanúságtevőbb keresztények volnánk, ha többet lennénk a Legszentebb imádásában, az Oltáriszentségben, hiszen minden, de minden forrásunk belőle fakad!