Lelkiség

Görögkatolikus lelkiség

„Péter és Pál (tudjuk) nyárban / Összeférnek a naptárban” – bizonyára sokan ismerik Arany János A fülemile című versét, illetve annak eme részletét. Az én korosztályomnak még kötelező tananyag volt az iskolában, s – tanulsága miatt – bár az lenne ma is! Az egyház azonban nem ezért tiszteli őket ősi időktől fogva egy napon, június 29-én. Hanem azért, mert a hagyomány szerint ugyanazon a napon adták életüket a hitükért, Krisztusukért. Igaz, hogy haláluk formája eltérő volt, a hitben és a vértanúságban mégis egyek maradtak. Szent Pétert keresztre feszítették, s mivel nem tartotta méltónak magát arra, hogy úgy haljon meg, mint Jézus, fejjel lefelé szögezték a keresztre. Szent Pált pedig, mivel római polgár volt, nem csúfos keresztre feszítéssel, hanem pallossal végezték ki.

A Biblia üzenete

Jézus gyakran beszél a követőire váró szenvedésekről, keresztekről (vö. Lk 9,23–24). Számos olyan vallás van, amely a szenvedés kérdését kikerüli, nem válaszolja meg. A buddhizmus szerint a szenvedés látszat, s abból fakad, hogy az ember túlságosan vágyik bizonyos dolgokra. Ki kell irtanunk a vágyainkat, és akkor nem lesz szenvedés. Az iszlám tanítása szerint a szenvedéseket egyszerűen el kell fogadni, mint Allah akaratát. Nincs rájuk magyarázat. Krisztus tanítása őszintén szembenéz a szenvedés kérdésével, Krisztus keresztje és feltámadása választ ad az embernek erre az egyik legnagyobb problémájára.

A liturgia alapelemei

Aki részesült a beavató szentségekben (keresztség, bérmálás, szentáldozás), az jogot kapott ahhoz, hogy a liturgikus ünnepléseken szolgálatot láthasson el, mégpedig a laikusok számára az egyházi jog által meghatározott feladatokban és helyeken. E liturgikus szolgálatot tehetjük úgy, hogy eseti jelleggel felkérést kapunk rá, illetve úgy is, hogy amolyan „hivatásként” a megyés püspök által nyerünk erre felavatást. A liturgikus szolgálatban lehetnek ugyanis olyan feladatok, amelyek ellátásához szükséges a püspök engedélye – például ahhoz, hogy valaki a szentmisében vagy misén kívül áldoztathasson.

Görögkatolikus lelkiség

A „tisztes és dicső próféta, előhírnök és keresztelő János” napját ünnepli görögkatolikus egyházunk június 24-én. Idézett liturgikus szövegünk megadja a választ arra a kérdésre, amely minden egészségesen működő családban fölmerül egy-egy új jövevény érkezésekor. Arra, amelyen elsősorban a szülők gondolkodhatnak el. Arra, amelyet a külvilágra bimbózó életével, csírázó öntudatával még maga sem tud. Arra, amelyet az idős szülők evangéliumi szomszédai kíváncsiskodva fogalmaznak meg: „Mi lesz ebből a gyermekből?” (Lk 1,66). Igaz, az Úr követe, Gábriel arkangyal már sok mindent elmondott – az akkor még csak születendő – Jánosról. Ám ezeket a nagyszerű dolgokat csak látomásban és csak közvetlenül a leendő édesapával, Zakariással közölte. Liturgiánk viszont mindenkinek hirdeti és mindenkivel énekelteti, hogy mi lett belőle.

A hét szentje

„Aki pap lesz, az Úrnak adja magát, ezért semmi sem köti e világhoz, csak Isten nagyobb dicsősége és a lelkek üdvössége” – ezt tanította és hirdette élete példájával is Cafasso Szent József lelki gyermekeinek. A XIX. század közepétől ő látta el a Piemonti egyházmegye papi nemzedékének tanítói és nevelői szolgálatát. Karizmatikus vezető és igaz lelkipásztor volt. Húsz éven át működött többek között Don Bosco lelkivezetőjeként, aki gyakran mondogatta: „Neki köszönhetek mindent. Atyám és tanácsadóm, vezetőm és segítőm volt.”

A Biblia üzenete

A bűnös asszony, aki könnyeivel mossa meg Jézus lábát – mindannyiunk számára ismerős kép. Megérezzük benne a gyöngédség, a bizalom, a szeretet mély kifejeződését. Az asszony a mindent Istenre bízó ember, a valóban (és nemcsak külsődlegesen) megtérő ember példaképe. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy a nő gesztusa nem egyszerűen meglepő, hanem egyenesen botrányos volt az adott korban. A hithű zsidóság köreiben a mai napig is szigorú szabályok korlátozzák a két nem közötti viszonyt. A testi érintés olyan bensőségességet hordoz magában, hogy az csakis a legközelebbi rokonok között lehetséges és megengedett, de még akkor is körültekintéssel, szeméremmel, tiszteletteljes tartózkodással.

Szerzetesség és liturgia

Az epiklézis, a Szentlélek lehívása teszi lehetővé, hogy az áldozati adományok Krisztus testévé és vérévé váljanak, és a közösség egy test és egy lélek legyen Őbenne. De ehhez társul az odaadás gesztusa, amelyben úgy döntünk: semmit nem szeretnénk magunkból önmagunknak megtartani, hanem mindent Isten átalakító erejére bízunk.

Görögkatolikus lelkiség

Szent atyáink gyakran bizonygatják, hogy a közösségi vagy nyilvános imádság magasabb rendű az egyéni imádságnál. Számtalan érvet sorakoztatnak fel ennek indoklására. Elsősorban azzal érvelnek, hogy ez a „Jegyes szava”, hiszen az egyházban történik. Ugyanakkor azt is mondják, hogy a közösségi imádságot az egyház nevében végzik, Krisztus fősége alatt. Végül még azzal is támogatják a közösségi imádságot, hogy az az egész egyház erejéből nyeri hatékonyságát, míg a magánimában az imádkozó csak a maga erejére hagyatkozhat. Mindezt azzal foglalják össze, hogy a közös imában egyrészt erkölcsi erő is megnyilvánul, másrészt pedig nevelő erővel is rendelkezik.