Lelkiség

A bizánci egyház a liturgikus esztendő folyamán kétszer ünnepli a zsinati szent atyákat. Az egyik ilyen alkalom októberben, a másik pedig júliusban van. Ősi időktől fogva vasárnapra esnek ezek a napok, tehát a változó ünnepek közé tartoznak. Fontos megjegyezni, hogy ilyenkor – amint az elnevezésből kitűnik – elsősorban a szent atyákra irányul a figyelem, nem pedig a zsinatokra, illetve a tartalmukra. Az ünnep fő éneke, a tropár világosan megmondja ezt. Mégpedig oly módon, amely egyúttal a bizánci egyházban sok évszázados hagyománnyal rendelkező Krisztus-központúságot is igazolja. Ugyanis az atyákról szóló mondanivalót a Krisztushoz fordulás keretezi.

Vallásos családban látta meg a napvilágot Puerto Rico Caguas nevű városában, 1918. november 22-én, szülei öt gyermeke közül a másodikként. Chali, ahogyan Carlos Manuelt becézték, hatéves volt, amikor a családot nagy veszteség érte: apja mindkét kis üzlete, illetve az otthonuk is leégett. A földönfutóvá lett család az anyai nagymamához költözött. A helyi katolikus általános iskolába járt, amelyet a Notre-Dame-nővérek vezettek, majd a caguasi állami gimnáziumban tanult tovább. Nem sokkal később azonban beteg lett, kiderült, fekélyes vastagbélgyulladása van. Komoly fájdalmak és emésztőszerv-rendszeri panaszok kínozták, de igyekezett teljes életet élni.

A középiskola harmadik osztályát már a San Juanban található Mindenkor Segítő Szűz Akadémián kezdte meg. Ekkor vette fel a kapcsolatot a redemptorista atyákkal, akik lelkivezetői lettek. Betegsége miatt nem tudta folytatni az iskolát, és hazament Caguasba. De nem adta fel ambícióit – dolgozott és tanult is, és végül huszonegy éves korában sikerült érettségiznie.

Az Ószövetségben az isteni Bölcsesség hívogatta a nyitott szívű embereket: „Jöjjetek hozzám, egyetek a kenyeremből! (…) Megtalálnak, akik engem keresnek. (…) Hallgassatok rám! (…) Aki engem megtalál, az életet találja meg.” (Péld 8,6. 17. 35; 9,5) Krisztus Isten örök Bölcsessége, aki által alkotta a világot (Jn 1,1–3). Őbenne tárult fel a világmindenség végső értelme, a világ szíve (Jn 1,18).

Krisztus az ószövetségi Bölcsesség szavaihoz hasonlóan hívogatja az embert, hogy merítsen a bölcsesség vizéből, hogy az ő örök bölcsességének ösvényein járjon: „Jöjjetek hozzám mind, akik elfáradtatok, és akik terheket hordoztok! Én felüdítelek titeket! Tanuljatok tőlem!” (Mt 11,28–29)

Katekézis a liturgiáról

A zsolozsmára, a breviárium mondására sokáig úgy tekintettek, mint kifejezetten szerzetesi, papi feladatra. A világ rendjében az egyház imáját ők hordozták, ők jártak közben a világért. Így lett a breviárium mondása a klerikusok és szerzetesek szent kötelessége. Egy középkori szerző így ír a breviáriumról: „Így a pap fegyvere a könyvei, a tengerészé a vitorlák, a kötelek… az asszonyoké pedig a guzsaly.”

Közel harmincezer vértanúról tudunk, akik keresztény hitük miatt haltak meg Kínában. Nemcsak a katolikus, de az ortodox és a protestáns egyházak tagjai közül is sokan adták életüket Jézus Krisztusért.

A XVII. század közepétől a kínai keresztényeket számos alkalommal üldözték. Az első misszionáriusok által alapított fiatal katolikus egyházat a Csing-dinasztia – amely 1644-ben került hatalomra – törvényen kívül helyezte. A kereszténységet a különböző helyi természetvallásokkal együtt „szektáknak és sötét tanoknak” nyilvánították. A legtöbben elmenekültek, de a Krisztus-hit kisebb területeken fennmaradt, elsősorban azoknak a bátor misszionáriusoknak köszönhetően, akik a tilalom ellenére bemerészkedtek a kontinentális Kína területére.

Görögkatolikus egyházunkban megváltásunk drága eszközének, a szent keresztnek kimagasló tiszteletet adunk. Bizalommal fordulunk felé, hogy erejével őrizzen meg bennünket minden rossztól. Tiszteletünk kifejezésre jut nemcsak a liturgikus év nagy ünnepeiben (keresztfelmagasztalás: szeptember 14-én; kereszthódolás: a nagyböjt harmadik vasárnapján; a szent kereszt megjelenése: május 7-én), hanem a hét két napján is. Az egyik ilyen nap a szerda, a másik pedig a péntek. A fő ének – a tropár – mindkét alkalomra ugyanaz. Most ennek az éneknek az utolsó sorára összpontosítjuk a figyelmünket, amely így szól Krisztus Urunkhoz: „Kereszteddel őrizd meg a te népedet.”

A főünnep evangéliumi szakaszának kiindulópontja Jézus kérdése: a tanítványok szerint kinek tartják őt a többiek? Kórusban érkeznek a különböző válaszok. Amikor azonban személyessé válik a kérdés – „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (v. 15) –, csönd támad. Ez ugyanis olyasmi, ami távolságtartóan már nem megválaszolható. A kérdés immár közvetlenül a tanítványokhoz szól, minden bizonnyal ezért nem érkezik előre kész válasz. Péter az egyetlen, aki megszólal, s kimondja hitvallását: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (v. 16). A hit középpontját ragadja meg, s ezért e mondat nem származhat tisztán emberi megfontolásból.

Katekézis a liturgiáról

Elnézését kérem a kedves olvasónak, de egy reflexió erejéig vissza kell térnünk egy néhány héttel ezelőtt hosszabban, több cikkben is tárgyalt témánkhoz, a liturgia és az Úr igéje közti kapcsolat végiggondolásához. Nem egy templomban láttam, hogy az evangéliumot meghirdető pap vagy diakónus az „ezek az evangélium igéi” akklamációkor magasra tartja a nyitott könyvet, mintegy megmutatva azt a híveknek: „Nézzétek, ezek az evangélium igéi!” Bevallom, ilyenkor önkéntelenül is feltör bennem a válasz e ki nem mondott felkiáltásra: „Nem, az csak egy könyv, amit valóban tisztelünk, de nem azok az evangélium igéi!”