Ottlik Géza maga vallotta meg, hogy íróként nem volt semmi külön mondanivalója, „csak az emberi létezés és a világ teljes egésze”. Mástól ez fellengzősen hangzana, a Hajnali háztetők szerzője azonban nagyon komolyan gondolta, hogy az írónak nem véleményt kell mondania a világról, hanem ábrázolnia azt, mégpedig eredeti formájában, mielőtt még emberi ítéletekkel belegyömöszölnénk fogalmaink klisérendszerébe.
„Visszakerültél hát Budára, ahol születtél. Ez csoda volt. Megvolt a város; az elviselhetetlen és soha véget nem érő éveket elviselted és véget értek. Az történt, hogy a négy, nem, a negyven – nem: a négyszáz év véget ért, elfogyott. Nehémiás próféta átkot szórt a népére, mert nem tartották észben az Úr csodáit, amiket értük tett. Hát én, Both Benedek, észben tartom. 1926-ot írtunk, csoda volt, alig hihető.”
Már húsz éve annak, hogy a mozik nagy sikerrel bemutatták a Világok arca: Baraka című filmet. Ennek az alkotásnak az volt a különlegessége, hogy nem volt cselekménye, az ember világát természetfilmes eszközökkel mutatta be. Mindezt szavak nélkül, így juttatva nagyobb teret a képeknek és nem utolsósorban a zenének. Tony és Ridley Scott rendezők most hasonló különlegességgel rukkoltak elő. Felhívást tettek közzé, hogy 2010. július 24-én, aki csak teheti, vegye filmre azt, amit ezen a napon fontosnak tart.
Létezhet-e vallásos festészet napjainkban? A válasz nem egyszerű. Lehet szép képeket festeni, de ezek az alkotások valószínűleg nem lesznek többek, mint a kereskedelmi festészet tucattermékei. Lehetnek akár magas fokú szakmai virtuozitással előadottak is, mégis megmaradnak terméknek, nem válhatnak művészetté, mert hiányozni fog belőlük az a filozófiai viszonyulás téma és formai megvalósulás között, az a sajátos eszmei kapcsolat, amelyet – hogy irodalmi példával világítsuk meg, mire gondolunk – Petrarca is keresett egy más viszonyrendszerben: turisztika és természetfilozófia, ad absurdum: istenkeresés, a Mont Ventoux megmászásakor.
„A mai nappal a festészet meghalt!” – kiáltott fel az első dagerrotípiák láttán Paul Delaroche, a francia historizmus népszerű festője. Akkoriban sokan tényleg azt hitték, hogy a fotó leválthatja a táblaképfestészet műfaját. „A dagerrotípiák finom ábrázolásmódja minden elképzelést fölülmúló tökéletességet mutat. A vonalak pontos rajzát, a formák tisztaságát legteljesebben a fénykép tudja megvalósítani” – írta Delaroche. Az alkotóknak nem kell hosszú órákat tölteniük a műteremben portrék festésével, a hosszadalmas ülések helyett néhány perc alatt kész a fotó…
Az erdőnk
rozsda, rozsdabarna,
az erdőnk mély,
magas, setét,
tisztásunk
zöldje megvakítna,
de magára
gyújtja mezét.
Akár a hó,
a fény, a füst, a dér,
lángja csipkebokornak,
Lehet eltűnő
hiányérzet,
mely nyomdokába
beleéget,
lehet jelenlét,
mely hiányom,