Ottlik vigasza

1987-ben megjelent novellájában, a Hajónaplóban arról ír, hogy az emberiség túl hamar belevágott a nyelv használatába. Néhány százezer évet még szemlélődéssel, tűnődéssel, elmélkedéssel kellett volna töltenie, mert a nyelv, amit kialakított, túlságosan elnagyolt: a világnak csak az értelmi összetevőit ragadja meg, ennek következménye „az értelmi gondolkodás kóros túltengése az érzelemvilágunk rovására”. Jólesett ezt olvasni akkoriban. Hogy a világ mérhetetlenül több annál, mint aminek mondják. A nyolcvanas évek végén a nyomás alól szabaduló szellemi élet gyors pezsgésnek indult ugyan, mint pohárba eresztett szódavíz, a közbeszéd terein viszont változatlanul a pártállam bikkfanyelve burjánzott. Aztán felgyorsultak az események. Évfolyamtársaimmal sejtettük, hogy egyetem után egészen más viszonyok között kell majd munkába állnunk, mint amelyek között felnőttünk. Akár bevallottuk, akár nem, mindannyian szorongtunk az előttünk álló ismeretlentől. Mi jelentett vigaszt? Például az Iskola a határon két részének címét adó idézet Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből (mely egyébként a XVII. század óta olvasható Kőszegen egy ház homlokzatán): „Non est volentis, neque currentis sed miserentis Dei.” „Nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut (utána), hanem a könyörülő Istené.”



Vigasszal szolgált az az ottliki érvelés is, miszerint ha mindig mindent már ismert dolgokra vezetünk vissza, lehet, hogy biztonságosabbnak tűnik a világ, csak óhatatlanul elszegényedik. Könnyebben tájékozódunk benne, de sosem lesz igazán valós és életteli.

Szemünk láttára hulltak szét a régi, halott sémák, az újak pedig még nem jelentkeztek. Úgy tűnt, tényleg nincs fontosabb, mint végre eredeti pillantást vetni a világra. Elfogulatlanul és józanul tekinteni körbe. Ottlik is ezért lett akkortájt fontos szerző.

Nemcsak a nyelvünkből hiányoznak bizonyos fogalmak, írta Ottlik, de belőlünk is a felismerések. Egyetemi időm közepe táján meglehetősen magányosnak éreztem magam. „A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva”, olvastam az Iskola a határon lapjain. „Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol. Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak, ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakítatlan köldökzsinór, s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban.” Ezek a mondatok nem olcsó megnyugvást, valódi vigaszt és reményt sugároztak. „Úgy szeretem felebarátaimat, mint önmagamat. Ugyanazzal a fajta szeretettel. Nem jobban. Tehetetlenül, közönyösen, megmásíthatatlanul.”