A csodák krónikása

Ezekkel a mondatokkal kezdődik Ottlik Géza utolsó regénye, a Buda, melynek elbeszélője, Both Benedek (Bébé) a kőszegi katonaiskola elvégzése után a szülővárosába való hazatérés csodáját ünnepli. A csodák őrzése, észben tartása, ünneplése s az értük történő hálaadás azonban nemcsak a Buda című regény témája, hanem a teljes ottliki életmű fontos vonulata.



Az 1912-ben, száz éve született Ottlik Géza pályáját novellák írásával kezdte. A Drugeth-legenda című elbeszélését 1939-ben a Nyugat közölte. Ezt az eseményt visszaemlékezéseiben az olimpiai válogatottba való bekerüléshez is hasonlította az író. „Babits azt üzente, tetszett. Ezzel befogadtak a Nyugat munkatársának. Nagyobb dicsőség sosem ért. Ma is féltékenyen óvom az irodalomtörténeti skatulyában a helyemet mint »a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó alkotó«.” Az irodalmi közvélemény Iskola a határon című regényének megjelenése (1959) után figyelt fel rá, s a könyv lassanként kultusz-szöveggé alakult az olvasók körében.

Az Iskola a határon a két katonaiskolai növendék (Both Benedek és Medve Gábor) elbeszélői szólamait egymásba szőve, az időrendet az emlékezés logikája szerint alakítva meséli el a kőszegi katonai alreáliskolában töltött esztendők embert próbáló „pusztai vándorlását”. A könyv nemcsak regénytechnikai szempontból alkotott újat, s vált a modern és a posztmodern határán álló késő modern regény mintájává. Az olvasók – nemcsak a hatvanas években, hanem később is – a belső szabadság példázataként értelmezték a jelentésében igen gazdagon rétegzett, megrendítő szöveget. Az Iskola a határon folytatásának íródó Buda című regényen Ottlik Géza 1990-ben bekövetkezett haláláig dolgozott, s közben csak körülbelül tízévenként jelentkezett egy-egy új alkotással. A Buda azonban több lett, mint folytatás, és más lett, mint amit az olvasók az előző regény alapján vártak. Ottlik, aki íróként „a létezés szakma dolgozójának” tartotta magát, a Budával rendhagyó formájú létösszegző és létértelmező regény írására tett kísérletet. Az élet térképét alkotó csodák számbavétele, a sokértelmű „hazatérés” – és ezzel együtt az írói életmű is – ennek a könyvnek a lapjain válik teljessé. Az írás Ottlik számára valóban egyet jelentett a lét megragadásával, a létélmény pedig forrása volt a szavakkal kimondhatatlan Isten-élménynek. Körkérdés Jézusról című esszéjében így ír erről: „Létezésünk alapjai – a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket részjelentésekre, érzelmi, indulati, etikai, esztétikai, gondolati, akarati jelentésekre. Ezek az értelmezések mind csonkák, hamisak. Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában használja, hanem éppen ellenkezőleg, mondhatnánk visszaélve a nyelvtan szerkezetével és a szavak jelentésrendszerével, versében, regényében a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegébe beáramló hallgatásokkal sikerülhet. Ha pedig nincs benne a művemben mindez, anyám, az égbolt, Jézus, akkor semmi sincs benne. Nem néven nevezve kell jelen lenniük – a vers nem a csillagokról szól, nem Jézusról, nem a költő anyjáról –, hanem valóságosan. Ha Ő nem árad bele a mégoly profán, világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe – ha másként nem, hát mint szomjúság, mint halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra –, akkor nem is hoztunk létre semmit.”