„A metsző élesség művészi szempontból végzetes”

A fényképezés és a festészet állandó kölcsönhatásban vannak egymással. Eleinte, Daguerre és Talbot képeit tekintve úgy tűnt, a fénykép már korán megtalálhatja csak rá jellemző formanyelvét. Ez látszik az egyszerű, keresetlen témaválasztásban: a képeken ember alkotta tárgyak szerepeltek, minden manipuláció nélkül. Később azonban változott a helyzet, a fotók a festményekre akartak hasonlítani. A kérdés az volt: művészet-e a fotográfia?



A Szépművészeti Múzeum kiállításán A piktorializmustól a modern fotográfiáig címmel végigkísérhetjük a fotó fejlődésének több évtizedét, 1889-től 1929-ig. Gustav Rejlander és H. P. Robinson a „composite image” technikát alkalmazták, több negatívról másoltak össze fotókat, és így alakították ki a végleges képet. Rejlander Két életút című allegorikus fotója a szorgalom és a pazarlás ellentétét szimbolizálja. A svéd fotográfus harminc negatívból állította össze 80 x 40 centiméteres művét. A festői hatás elérése érdekében lágy rajzolatú objektíveket használtak, és úgynevezett nemeseljárásokkal hoztak létre alkotásokat: a képalkotó ezüstöt mindig valamilyen más hordozóra cserélték, ezzel erősítve a festői hatást. Példaképeik az impresszionisták voltak. Robert Demanchy Tanulmány vörössel című képe mintha vörös krétával készült reneszánsz női portré lenne. Alfred Stieglitz – a New York-i Photo-Secession megalapítója – Tél a Fifth Avenue-n című képe a behavazott széles utca jellegzetes hangulatát hozza közel a nézőhöz, míg a Fedélköz már előremutató módon a dokumentarista műfajhoz sorolható. A piktorialisták a festői hatású fényképek témaválasztásánál egyáltalán nem használták ki a fénykép dokumentumjellegének lehetőségét, így hiányoztak a társadalmi valóságot bemutató alkotások.



A korszak egyik legjelentősebb alkotója kétségkívül Edward Steichen volt. Holdfény: a tó című képe igazi festői hatásokkal készült mű; témája, a papír fraktúrája, a színezettség teszik egyedivé. Steichen légi felderítőként harcolt az első világháborúban, ennek hatására elhagyta piktorialista látásmódját. Az alkalmazott fotográfia művelője lett, 1923 és 1938 között sokat dolgozott a Vogue és a Vanity Fair című magazinoknak. Híres 1924-ben készült portréja Gloria Swansonról: virágmintás, függönyszerű fátyol borítja az amerikai színésznő arcát, szuggesztív tekintet, finom részletek jellemzik a képet.

A technikai fejlődés azonban nem állt meg; a régi fényképezőgépeket felváltották a kisfilmes, Leica típusú masinák. Megjelent a zárszerkezet, rövidült a megvilágítási idő. Lehetővé vált a mozgásábrázolás a napi gyakorlatban. Például Jacques Henri Lartigue Delaye-nagydíj, 1912 című képén nagyszerűen megjeleníti a versenyautó száguldását.



A magyar fotográfia jó tízéves lemaradással követte az európai stílustörekvéseket. Pécsi József reneszánsz önarcképe 1910-ből és Székely Aladár Kaffka Margitról készített átható tekintetű, barnított hatású, festői hangulatú portréja egyaránt figyelemre méltó alkotások. Máté Olga, André Kertész és Moholy-Nagy László életműve nemzetközi szinten is elismerést aratott, de ők már egy másik korszak, a modernizmus képviselői. Leginkább külföldön váltak ismertté.

Peter Henry Emerson
ezt írja a piktorializmus lényegéről: „A fényképezés titkaiba bevezetett kezdő lépten-nyomon megbizonyosodhat afelől, hogy a valóság valamennyi részlete visszaadható. És éppen ez a metsző élesség művészi szempontból végzetes hátránya a fényképezésnek.”

(
A fotóművészet születése 1889–1929 című kiállítás július 1-jéig tekinthető meg.)