Kultúra

              melyben a látnok a világ végezetét látja

Szakad az ég – szalad,
menekül mind, ki él,
s az is, ki már halott,
ki útra kél, nem tudja
minek, hová dönget.
Nyakunkon! Nyissatok kaput! –

                melyben a látnok a születését látja

Fennakadt nyelv, ismételt kiáltás,
tetemre hívott éjszaka,
repedt harangot kongatnak,
indulsz. Hova?
Hazád egy lexikon lészen,
hozzád lapoznak:

Kárhozatszagú a jázmin.
Felkötött harangnyelvek – ím,
Pogány órák jönnek. Három.
Idén is meghalsz, Krisztusom?

„Isten veled” – nem tudod,
mily fájdalom van e szóban;
míg mondod, arcod nyugodt,
s szíved sem ver tőle jobban.

Halálos volt még a reggel,
de már itt pihen fejem
öledben, mely védve rejt el,
s biztos lett a győzelem.

Édes álom, kivel oly rokon a halál,
légy mégis üdvözölt ezen a fekhelyen!
Mily kedves dolog is élni élettelen,
s úgy halni, hogy az a haláltól távol áll!

Zöld nyári tájban, tó előtt,
napfényes nád és káka közt,
a Gyermek, nézd, a bűntelen,
a Szűz ölében mint pihen!
És hátul látni már a fát,
min értünk szenved kínhalált!

Mit mondhatnánk még? Elröpült,
rajta a világ szeme.
Egy ideig ő volt a mester,
fényes légfolyosókat vágott a magasba,
alatta a legsötétebb felhők.