Kultúra

Tizenhatodszor is amatőr filmes ünnep volt az Urániában

A magyar jezsuiták felnőttképzési intézete, a Faludi Ferenc Akadémia november 15–17. között rendezte meg XVI. Nemzetközi Amatőrfilm-szemléjét és fotópályázatát. Mondhatnánk: a jezsuita médiaintézet idén is sikerrel provokálta a rövidfilmes nonprofesszionális filmkészítőket. Provokálta, vagyis előhívta, előszólította a világ huszonhat országából azt a száznyolcvan filmkészítőt, filmes csoportot és fotóst, akik meghallották az idei szemlére felhívó kiáltó szót: a hűséget. Merthogy ez volt az idei találkozó témája, amely – mint minden téma – kellő közömbösséggel vagy éppen meggyőző erővel ajánlotta magát az alkotóknak. Minek a téma? Nem korlátozza ez a filmkészítőt, a fotóst? Nem akkor jó egy szemle, ha minden belekerülhet, amivel az alkotók neveznek? Téma – most éppen a hűség – azért kell, mert azt valaki fontosnak tartja. A témához megtalálja a filmes kifejezési formát – most éppen a rövidfilmet –, s ehhez hozzárendel egy filmes szakmai eseményt.

Szent Miklós az orosz ikonokon

A szent orosz földön készült, kiemelkedő művészi színvonalú, korai, híres ábrázolása az 1294-es Szent Miklós-ikon, mely a Novgorod melletti Lipenszkij-monostor Szent Miklós-templomából származik. Jelenleg a novgorodi történelmi és építészeti múzeumban látható. Igen ritka kivételként ennél az alkotásnál az ikonfestő nevét is ismerjük: Aleksza Petrov készítette. A képen jól megfigyelhetjük Szent Miklós ábrázolásának főbb sajátosságait, melyek a későbbi orosz ikonokon is megőrződtek. Szent Miklós leglényegesebb attribútumai a bal kezében tartott evangéliumos-könyv, valamint a püspöki ornátus. Ez utóbbinak fontos része az omophorion, ez a széles, hosszú, sálszerű textília, amely a nyakat körbevéve a vállat borítja be, emlékeztetve az elveszett bárányra, amelyet Krisztus, a Jó Pásztor a vállára vett. Az omophorion utal arra is, hogy a különösen nehéz helyzetben lévőkre még inkább figyelni kell, és kötelességünk segíteni őket.

Éjjel, mikor a város alszik,
békés homálytól lepve be,
ó, mily isteni zene hallszik,
a föld hány hanggal van tele!

Végnélküli vizek színén,
míg az est bíbora befesti,
jósol, dalol, de a szegény
nem bírja szárnyait emelni.

Elhagyva engem, megígérted,
barátom, hogy szeretsz,
s ha a távoli hont eléred,
el akkor sem feledsz.

Az alvó város ködlepett,
csak pislognak a lámpák…
de az éjt a Néva felett
hajnalpír üti már át.

Ebben a messzi csillogásban,
mely csupa visszfény, csupa szín,
vannak elrejtve árvaságban
töltött hajdani napjaim.

                              Hárs Ernő fordítása

Vihar veri az ablakot,
tombol a bősz, eszeveszett zaj,
eső dől, felhő kavarog,
a szél dühe hol nő, hol elhal.

Sosztakovics pokoljárása

Julien Benda francia filozófus, író 1927-ben tette közzé nagy port felvert művét La trahison des clercs (Az írástudók árulása) címmel. Mondanivalójának lényege az volt, hogy a politika milyen rombolást hajtott végre az irodalomban. Istenem, az 1927-ben ismert viszonyok még milyen középszerűek voltak ahhoz képest, ami azután következett, s amit a XX. század két véres diktatúrájának jóhiszemű megtévelyedésből, elvtelen karrierizmusból vagy különböző kényszerhelyzetekből létrehozott szellemi terméseként kaptunk örökbe. Vannak emberek, akik előre megérzik a földrengésszerű katasztrófákat. Julien Benda közéjük tartozott.
A menetrend – legalábbis az alapjában véve tisztességes és értékes alkotók esetében – ismert: megrészegedés, kijózanodás és vezeklés. Nekünk is volt Erdélyi Józsefünk és Zelk Zoltánunk és volt Fényes szelek nemzedékünk. Az ideológiai nyomás a műfaj természetéből következőleg az irodalomban volt a legerősebb, de a zene és a képzőművészet területe sem maradt mentes tőle.