Az álom és a halál közti rokonság kézenfekvő,
de amiképpen az alvásunkról sohasem az elalvás,
hanem mindig csak a felébredés pillanatában
szerezhetünk tudomást – micsoda ébredésre lesz
szükség, hogy halálunk ténye kiderüljön
számunkra?
Hárs Ernő (1920)
József Attila-díjas költő, műfordító
Kezdetben van a kezdet,
és végül jön a vég,
de akit arra edzett
az irgalmatlan ég,
hogy mindig újrakezdhet,
annak nem vég a vég.
A gyertya fogy, de fénye nő,
nem anyag már, csak fényerő,
s a végtelenben szétoszoltan
ragyog új halmazállapotban.
Ki egyszer elveszett,
tovább hiába él,
testében megkövül
az idő és a tér.
Csak szín, csak illat vagy mindössze emlék –
már nem tudom, valóban mi vagyok –
sugárba vonnak őrült naplementék,
s beharmatoznak józan hajnalok.
A művészi érvényesülés útja nem mindig egyenes. Legtöbbször sok a buktatója. Van, akinek minden energiája csak a saját előbbre jutását szolgálja, s van, akinek mások támogatására is futja az erejéből. Ez utóbbiak közé tartozott Nyikolaj Rimszkij-Korszakov, aki hajóskapitányból lett a XIX. századi orosz zenekultúra egyik meghatározó nagysága, és aki Verdihez és a mi Liszt Ferencünkhöz hasonlóan egyengette arra érdemes kortársainak a hivatalos elismeréshez vezető küzdelmes útját.
Sosztakovics pokoljárása
Julien Benda francia filozófus, író 1927-ben tette közzé nagy port felvert művét La trahison des clercs (Az írástudók árulása) címmel. Mondanivalójának lényege az volt, hogy a politika milyen rombolást hajtott végre az irodalomban. Istenem, az 1927-ben ismert viszonyok még milyen középszerűek voltak ahhoz képest, ami azután következett, s amit a XX. század két véres diktatúrájának jóhiszemű megtévelyedésből, elvtelen karrierizmusból vagy különböző kényszerhelyzetekből létrehozott szellemi terméseként kaptunk örökbe. Vannak emberek, akik előre megérzik a földrengésszerű katasztrófákat. Julien Benda közéjük tartozott.
A menetrend – legalábbis az alapjában véve tisztességes és értékes alkotók esetében – ismert: megrészegedés, kijózanodás és vezeklés. Nekünk is volt Erdélyi Józsefünk és Zelk Zoltánunk és volt Fényes szelek nemzedékünk. Az ideológiai nyomás a műfaj természetéből következőleg az irodalomban volt a legerősebb, de a zene és a képzőművészet területe sem maradt mentes tőle.
Charles Dickensről igen korán, az 1920-as évek végén, még az elemi iskolában hallottam először. Hitoktatóm, Szücs Sándor beszélt róla, aki többek között arról volt nevezetes, hogy az első betűtől az utolsóig kívülről tudta Az ember tragédiáját.
