A nagy író védelmében

Amikor az Újszövetség történeteiben a tékozló fiúéhoz értünk, Szücs Sándor elmondta, hogy volt egy nagy angol író, akinek annyira a szívéhez nőtt a Bibliának ez a fejezete, hogy szerette volna minden város és falu közterén kidoboltatni. Ha rajta múlt volna, erre bizonyosan sor is kerül.

Aztán nagyon hamar a karácsonyfa alatt találkoztam a Copperfield Dáviddal. Persze nem az eredeti teljes kiadással, hanem az ifjúság számára átdolgozott rövidített változattal. Dickens erre is alkalmas volt, ami bizonyos mértékben már önmagában minősíti a munkásságát. Az én gyerekkoromban, amikor az olvasásra szoktatás fontosságára a mai időknél nagyobb súlyt fektettek, a világirodalom remekműveinek több ilyen kivonata volt forgalomban. Igaz, hogy nem minden esetben hajdani alkotóiknak világlátása és szándéka szerint. Jonathan Swiftet például alaposan megtréfálta az utókor, amikor vitriolos szatírának szánt Gulliverjét egymást követő gyermeknemzedékek legkedvesebb alapvető olvasmányává tette.

Azután következett az alaposabb ismerkedés a szerzővel: a Twist Olivér, a Karácsonyi ének, a Nehéz idők, a Kis Dorrit és így tovább. Magam is megállapíthattam, hogy melyek a rendkívül termékeny és sikeres író erényei és fogyatékosságai. Szívhez szóló, időnként könnyfacsaró, az átlagos olvasó igényeit kiszolgáló stílus, ugyanakkor mesteri jellemábrázolás, humor és ezernyi pompás megfigyelés. Mindenekelőtt moralitás, javítani akarás, az örömet okozás mindenütt jelen lévő szándéka. Dickens nem volt forradalmár, műveinek mégis döntő szerepük volt bizonyos szociális reformok keresztülvitelének elősegítésében, többek között a gyerekmunka vagy az adósok börtönének megszüntetésében. Kispolgár volt, aki hatalmas színészi tehetséggel játszotta a sikeres nagy író szerepét. Halálát is a sikere okozta: amerikai diadalútja során agyonhajszolta magát.

Mindezek után, sok évtized elteltével újra elővettem a Copperfield Dávidot. Most már az eredeti, rövidítések nélküli kiadást. Csak olvastam, olvastam, és nem tudtam letenni. Jobban lenyűgözött, mint bármi.

Minek higgyek hát? Az olvasói élménynek vagy az irodalomtörténetnek, amely szeret ellentétekben gondolkozni, s Dickens helyett és vele szemben a sokkal küzdelmesebb és kevésbé sikeres pályájú William Thackeray-t állítja a XIX. századi angol regényirodalmi ranglista élére? Azt a művészt, aki félelmes tárgyilagossággal leplezte le a korabeli angol polgárság politikai, gazdasági és erkölcsi gyakorlatát, az örök humánum nevében ülve törvényt a képmutató sznobizmus felett.

Nem tudom. De óhatatlanul eszembe jutnak a félmúlt magyar irodalmának azok az anekdotikusan kiszínezett, de nagyon is hiteles valóságtartalmú jelenetei, amikor Vas István késhegyig menő és egymás lehülyézésével fűszerezett vitát folytatott az őt a vészkorszak idején rejtegető Ottlik Gézával Dickens, illetve Thackeray művészi magasabbrendűségéről. Vas István az irodalomtörténeti kánon értelmében Thackeray mellett érvelt. A XX. század egyik legjobb magyar regényét létrehozó Ottlik viszont Dickenst részesítette elsőbbségben. Ő tudta, miért. S közismert az is, hogy nemcsak Ernest Hemingway öreg halászának történetét, de a Copperfield Dávid új fordítását is neki köszönhetjük.