Kultúra

Imám kézen fogva vezet
bozótba rejtett lépcsők
engedelmes során.
Fényt tör bennem az ihlet,
s a kandeláber hűvös gerince
súlytalan simul tenyerembe.

A nyugalom árnyéka mögött
megtalálom a helyes útvonalat.

1.
Ha velem vagy egy
lélek, Uram,
te is ott ülsz
testem börtönében.

Fel akartam jutni a kékbe,
hol az árnyak belenőnek
a semmiből formálódó
teljességbe – Isten udvarán.

Lassan egy éve nézem ezeket a falakat, amelyeknek a színe már csak az okkersárga megfakult emléke. Ki kéne festeni, állapítom meg magamban újra és újra, amíg egy álmatlan éjszakán azon nem kapom magam, hogy az összes könyvet, ruhát és növényt a konyhába pakolom át, és ha tehetném, még az éjjel arrébb tolnám a könyvespolcokat, a gardróbszekrényt, az ülőgarnitúrát, az íróasztalt, csak hogy azonnal elkezdhessem a festést. Másnap reggelig azonban kénytelen vagyok várni, amíg néhány barátom meg nem érkezik, és össze nem tolják a bútorokat. Ahogy vidáman húzkodom fel-le a hengert a falon, a szoba megtelik tisztaságszaggal, felejtéssel. Észreveszem, hogy a tapéta egyik részén a fal erősen huppog. Megpróbálom leragasztani bordűrragasztóval. Kis adagot fecskendezek be belőle injekcióstűvel, de érzem, hogy ennyi itt most nem elég.

Hadd kezdjem kissé személyesen! A nyolcvanas évek elején, amikor még Szederkényi Ervin volt a pécsi folyóirat, a Jelenkor főszerkesztője, jött a felkérés: írjak kritikát Kálnoky László egyik kötetéről. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó kiváló költőt hírből ismertem, és örömmel vállaltam a feladatot. El is készült, meg is jelent a „mű”, és nem sokkal később udvarias levelet hozott a posta. A költő – igazi úriemberként – hálás szavakkal köszönte meg az akkor még ifjú tollforgatónak az írást. Persze igencsak jólesett, és levelezés alakult ki közöttünk.

Csak még egyszer jussak fel,
csak még egyszer megcsókolhassam
a hegy homlokát, Uram!

Láttam, amit láttam:
Pol Pot sírján a kambodzsai
buddhisták imapálcáit.

A hamuban, hol elégették
a vérfarkas mellét, karját-lábát,
hígvelejének maradékát

Hogy bíznak csontjaikban, perceikben
a vérükre hallgató emberek!

Meghalt a múlt. Nem verhetem föl a
tegnapban sátramat.