Kultúra

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2012)

Böjte Csa­ba és a Dé­vai Szent Fe­renc Ala­pít­vány te­vé­keny­sé­gét or­szág­szer­te egy­re nö­vek­vő tár­sa­dal­mi fi­gye­lem öve­zi. A ko­ráb­ban csak Ro­má­nia bi­zo­nyos tér­sé­ge­i­ben ta­pasz­tal­ha­tó rop­pant nyo­mo­rú­ság és mély­sze­gény­ség saj­nos Ma­gyar­or­szá­gon is ter­je­dő­ben van, ezért mind több he­lyen for­dul­nak Csa­ba test­vér­hez ta­ná­csért, út­mu­ta­tás­ért. Az ala­pít­vány in­dí­tot­ta el Pol­gár­di­ban a Don Bosco Is­ko­la­há­zat.

Ma­gyar víg­já­ték (1941)

A gyár­tá­si évé­ben be­mu­ta­tott negy­ven ma­gyar film egyi­ke. A víg­já­ték­ok, ope­ret­tek, ka­ba­ré­szá­mok szov­jet rend­szer­vál­tást és az emig­rá­ci­ót is túl­élt si­ker­szer­ző­jé­nek, Békeffi Ist­ván­nak a for­ga­tó­könyv­ét a re­mek szí­né­szi gár­da te­szi iga­zán szó­ra­koz­ta­tó­vá. A kö­zép­pont­ban a már ak­kor is ün­ne­pelt pri­ma­don­na, Honthy Han­na áll.

Ma­gyar—szov­jet film­drá­ma (1967)

Jancsó Mik­lós film­mű­vé­sze­ti je­len­tő­sé­gű film­je for­ra­dal­mi al­ko­tás. No nem olyan ér­te­lem­ben, mint­ha az orosz pol­gár­há­bo­rút meg­ele­ve­ní­tő cse­lek­mény so­rán a vö­rö­sök mel­lé állt vol­na a fe­hé­rek el­le­né­ben, sőt: a be­mu­ta­tó után épp ezt kér­ték szá­mon raj­ta, a „gyá­va sem­le­ges­sé­get”.

Száraz Dénes az őszinteség erejéről és Szent Ferenc pokoljárásáról

Manapság a papok sokak számára már egzotikus jelenségnek számítanak Magyarországon, mivel egyre kevesebb ember jár templomba, és a többség csak nagyon ritkán találkozik pappal, lelkésszel. Míg Lengyelországban egy plébánia életéről fut napi tévésorozat, nálunk a gengszterek és az üzletemberek a népszerűbbek. Így aztán vegyes érzéseket kelthet az emberben, amikor sorozathősként egy pap tűnik fel a képernyőn. Pedig lehet, hogy ez nem is akkora baj. Ha szerepet kap, biztosan azért, mert a készítők szerint hozzájárulhat a sikerhez. Száraz Dénes a Jóban-rosszban Tamás atyájaként kivételesen népszerű lett: olyannyira, hogy miután szerepe szerint meghalt, a nézők visszaszavazták a sorozatba.

Ásatási beszámoló a Szentföldről

Múlt nyáron beszélgettünk Vörös Győzővel jordániai feltárásairól, a Machaerusról, Keresztelő Szent János mártírhalálának helyszínéről — és a neves magyar ókorkutató-egyiptológus készülő könyvéről.

A művészi érvényesülés útja nem mindig egyenes. Legtöbbször sok a buktatója. Van, akinek minden energiája csak a saját előbbre jutását szolgálja, s van, akinek mások támogatására is futja az erejéből. Ez utóbbiak közé tartozott Nyikolaj Rimszkij-Korszakov, aki hajóskapitányból lett a XIX. századi orosz zenekultúra egyik meghatározó nagysága, és aki Verdihez és a mi Liszt Ferencünkhöz hasonlóan egyengette arra érdemes kortársainak a hivatalos elismeréshez vezető küzdelmes útját.

Már a nyolcadik oldalon szembejön velünk az első káromkodás, hogy később továbbiak kövessék, de ne üljünk fel az első benyomásnak: Szabó Győző tavaly megjelent, Toxikoma című könyve nem provokálni, hanem láttatni szeretne. Hogy mit? Elsősorban egy szabadságra vágyó lélek földi pokoljárását.

Lehet valaki bármekkora sztár, az idő múlása elől nem tud elmenekülni. Hiába játszotta fénykorában akció- vagy westernfilmek rettenthetetlen hőseit, előbb-utóbb ő is kénytelen rádöbbenni, hogy van háta, gerince, térde. Nem mintha eddig nem tudott volna róluk, hanem mert most már fájdalommal jelzik gazdájuknak a létezésüket. Ám ha egy színész igazán nagy művész, mindez cseppet sem zavarja. Sőt! Eljátssza majd az öregedő gengsztert, a vaksággal küszködő sportszakembert vagy az agg zongoratanárt.