“A hit olyan, mint a fény”

“A hit olyan, mint a fény”

szerző: Kiss Péter

Új Ember Hetilap -

Száraz Dénes az őszinteség erejéről és Szent Ferenc pokoljárásáról

 

Manapság a papok sokak számára már egzotikus jelenségnek számítanak Magyarországon, mivel egyre kevesebb ember jár templomba, és a többség csak nagyon ritkán találkozik pappal, lelkésszel. Míg Lengyelországban egy plébánia életéről fut napi tévésorozat, nálunk a gengszterek és az üzletemberek a népszerűbbek. Így aztán vegyes érzéseket kelthet az emberben, amikor sorozathősként egy pap tűnik fel a képernyőn. Pedig lehet, hogy ez nem is akkora baj. Ha szerepet kap, biztosan azért, mert a készítők szerint hozzájárulhat a sikerhez. Száraz Dénes a Jóban-rosszban Tamás atyájaként kivételesen népszerű lett: olyannyira, hogy miután szerepe szerint meghalt, a nézők visszaszavazták a sorozatba.

“A hit olyan, mint a fény”

Beszélgetésünk két olyan egyházi hetilap — a Reformátusok Lapja és az Új Ember — kulturális mellékletében fog megjelenni, amelyekben gyakoriak a valódi papokat, lelkészeket megszólaltató interjúk. A Tv2 sorozatának Tamás atyájaként — bármilyen különösen hangzik is ez — a magyar tévénézők jelentős része számára ön vált a legismertebb pappá Magyarországon. Ezért néhány kérdés erejéig játsszuk most azt, hogy papi szerepbe helyezkedve válaszol.
— Valóban: rengeteg tévénéző, főleg a fiatalok számára én vagyok „a” pap, és sokkal többet nem is tudnak a papokról, mint amennyi az én alakításomból kiderül számukra. Nagy felelősség, igyekszem megfelelni neki.
Mit tart papi hivatásában a legszebbnek, és mit a legnehezebbnek?
— A legszebb benne az, hogy egy papnak minden élethelyzetben a hozzá forduló embereket kell az első helyre tennie; egész életét arra teszi fel, hogy másokat segítsen. A legnehezebb pedig az, hogy ez a hivatás egy egész életre szól. Előfordul, hogy valaki gyengének bizonyul, és „kiugrik”, de csak akkor igaz az esküje, ha a legmélyebben hisz abban, hogy egy életen át meg akar és meg is fog tudni maradni a hivatásában.
Az egyre inkább vallástalan világban mi ad erőt a papi szolgálathoz?
— Mindig szükség lesz olyan emberekre, akik mások szolgálatára teszik fel az életüket. Rászoruló van bőven. Sokan keresnek kapaszkodót, és szenvednek amiatt, hogy semmiben sem képesek hinni.
Miért fontos, hogy az embernek hite legyen? Vannak, akik azt mondják, jól megvannak nélküle.
— Hit nélkül nem lehet élni. Az, hogy valaki istentagadó, nem jelenti automatikusan azt is, hogy hitetlen. Annyi minden lehet hit tárgya! Sokan egy másik emberbe vetik a hitüket, mások a természetbe, a sorsba. A hit olyan, mint a fény: elpusztulnánk nélküle.
Gyönyörűen beszél a hitről; látszik, hogy mélyen átélte a pap szerepét. Hogyan építette fel a figurát annak idején, hogyan alakult át hozzá?
— A legszimpatikusabb az volt számomra ebben a szerepben, hogy egyedi lesz a sorozatban: az egyetlen pap a sok orvos és nővér között. A legtermészetesebben akartam játszani ezt a figurát: allűrmentesnek, megjátszás nélkülinek, tiszta tekintetűnek képzeltem el. A reverenda és a kolláré (papi keménygallér) kezdetben kissé merevvé tett, ezért idővel szükség volt egy kis „finomhangolásra”. A sorozat producere modern, felszabadult papban gondolkodott, és biztatott, hogy lazítsak egy kicsit a karakteren. Igaza volt, hiszen a pap is ember, akinek érzelmei vannak, néha zavarba jön, és nem tudja mindig minden problémára azonnal a megoldást.
Kedves nőismerősöm így beszélt önről: „Száraz Dénes az egyetlen olyan színész, akinek elhiszem, hogy valóban pap, és nem csak játssza.” Ön szerint mi húzódhat meg e mögött az érzés mögött?
— Talán hogy a nők ilyennek képzelnek egy papot? Vagy az egyszerűség, amelyre törekedtem? Lehet, hogy pap vagy kolostorban élő szerzetes lennék, ha nem színésznek mentem volna, és ez a régi spirituális vonzódás az alakításomból is kiérezhető. Mindig lelki rokonomnak éreztem Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének Ervinjét.
Hogyan alakított önön, a világszemléletén a papi szerep?
— Nemegyszer írtak ilyesmit a nézők: „De jó lenne, ha a mi falunkban is egy olyan pap szolgálna, mint Tamás atya!” Sok ember szeretetét nyertem el ezzel a szereppel, és ez egyáltalán nem közömbös számomra. Megerősítő tapasztalat, hogy jó érzéseket ébresztek a nézőkben, hogy adhatok valamit nekik. De azt hiszem, végső soron minden szakma ilyen: másokat gazdagító — leszámítva természetesen a kerékbilincselők és a bulvárújságírók tevékenységét.
Assisi Szent Ferenc szerepébe — akit az Új Színházban, a Virágos kert című darabban játszottam — majdnem belepusztultam annak idején, annyira kemény feladat volt személyessé tennem, két órán át úgy prédikálnom a színpadról, hogy magával ragadó, sodró erejű legyen. Nem volt jó szöveg, szájbarágósnak éreztem, mégis úgy kellett mondanom, hogy a nézők előtt a magától mindent megvonó, önsanyargató szent álljon. Amikor Ferencet játszottam, már az előző két napom is mindig a szerepről szólt, mert különben nem lettem volna képes belülről hozni a karaktert. Tamás atyával jóval könnyebb együtt élnem, azonosulnom, az ő reverendáját sokkal természetesebben viselem.
Szent Ferencként így beszélt a Virágos kertben: „Mi egyéb vagyunk mi, mint Isten dalnokai és muzsikusai, akik lelki örömmel akarják megtölteni a szíveket?” Ez a mondat rávilágít a papok, Isten emberei és a színészek hivatása közötti hasonlóságra.
— Pár napra, egy hétre lelki útravalót adni az emberek számára — a pap a prédikációban, a színész a szerepeivel ugyanezzel próbálkozik. E téren számomra sokszor szétválik szakma és spirituális tartalom. Más szakmabeliként tekinteni egy darabra, és megint más, hogy beengedem-e, amit mond, hagyom-e, hogy hasson rám az üzenete. Ékes példája ennek az egykori reklám, amely közismertté tett, a közönség számára és szakmai berkekben is. „Magyarország, én így szeretlek”, mondtam abban a régi reklámfilmben, és ezt valamiért sokan érezték őszintének, átéltnek. Valami ilyesmi lehet a hatásos prédikáció titka is: hogy teljes valójával mögötte van-e egy ember.
Egy ön által adott régi interjúban találtam két szép mondatot: „A gyerekeknek csak annyit üzennék, hogy akarat, kitartás és elszántság nélkül nem fog menni. És próbáljanak megmaradni tisztának, egyszerűnek és igaz embernek.” Ez olyan, hogy akár egy pap is mondhatta volna… Mi ihlette annak idején ezekre a patetikus szavakra?
— A színművészeti egyetemen Gálffi László, Horvai István és Máté Gábor osztályába jártam. ők mindig azonnal észrevették, ha akár csak egyetlen kis gesztusunk, félmondatunk is hamis, hiteltelen volt, és tűzzel-vassal irtották a hazugságot. Gyakran előfordult, hogy kettesével leültettek bennünket, és azt a feladatot kaptuk tőlük, hogy vágjuk a másik szemébe, mi nem tetszik benne, miért haragszunk rá. Pokoli keménynek éreztük a próbát, de akkor egy életre megtanultuk, hogy nincs nagyobb kincs az egyenességnél. Büszkén jártunk-keltünk fekete művészkabátunkban, és úgy gondoltuk, senki nem lenne képes megalkuvásra kényszeríteni, az igazság iránti ragaszkodásunktól eltántorítani bennünket.
Mitől romlunk el aztán mégis? Miért nem tudunk egyenesek, igazak maradni?
— Hogy kiben van tartás, és ki gyenge, az sokszor a neveltetéstől függ. Ha a gyerek egy igazságáért tűzön-vízen át küzdő apa mellett nő fel, biztosan erős nyomot hagy benne a példája. De az is előfordulhat, hogy éppen a szörnyű szülői példa hatására határozza el egy fiatal: ő csak azért is jobban csinálja majd. Ki tudja, kit mely hatások alakítanak erősebben, és miért választja végül az egyik ember a könnyebb, a másik a nehezebb utat? Egy biztos: meg kell próbálni rendesen csinálni, mert csak annak van értelme. És másokat is erre kell buzdítanunk, hogy a jót erősítsük egymásban.

“A hit olyan, mint a fény”

“A hit olyan, mint a fény”

szerző: Kiss Péter

Új Ember Hetilap -

 

Száraz Dénes az őszinteség erejéről és Szent Ferenc pokoljárásáról

 

Manapság a papok sokak számára már egzotikus jelenségnek számítanak Magyarországon, mivel egyre kevesebb ember jár templomba, és a többség csak nagyon ritkán találkozik pappal, lelkésszel. Míg Lengyelországban egy plébánia életéről fut napi tévésorozat, nálunk a gengszterek és az üzletemberek a népszerűbbek. Így aztán vegyes érzéseket kelthet az emberben, amikor sorozathősként egy pap tűnik fel a képernyőn. Pedig lehet, hogy ez nem is akkora baj. Ha szerepet kap, biztosan azért, mert a készítők szerint hozzájárulhat a sikerhez. Száraz Dénes a Jóban-rosszban Tamás atyájaként kivételesen népszerű lett: olyannyira, hogy miután szerepe szerint meghalt, a nézők visszaszavazták a sorozatba.

 

“A hit olyan, mint a fény”

 

Beszélgetésünk két olyan egyházi hetilap — a Reformátusok Lapja és az Új Ember — kulturális mellékletében fog megjelenni, amelyekben gyakoriak a valódi papokat, lelkészeket megszólaltató interjúk. A Tv2 sorozatának Tamás atyájaként — bármilyen különösen hangzik is ez — a magyar tévénézők jelentős része számára ön vált a legismertebb pappá Magyarországon. Ezért néhány kérdés erejéig játsszuk most azt, hogy papi szerepbe helyezkedve válaszol.
— Valóban: rengeteg tévénéző, főleg a fiatalok számára én vagyok „a” pap, és sokkal többet nem is tudnak a papokról, mint amennyi az én alakításomból kiderül számukra. Nagy felelősség, igyekszem megfelelni neki.
Mit tart papi hivatásában a legszebbnek, és mit a legnehezebbnek?
— A legszebb benne az, hogy egy papnak minden élethelyzetben a hozzá forduló embereket kell az első helyre tennie; egész életét arra teszi fel, hogy másokat segítsen. A legnehezebb pedig az, hogy ez a hivatás egy egész életre szól. Előfordul, hogy valaki gyengének bizonyul, és „kiugrik”, de csak akkor igaz az esküje, ha a legmélyebben hisz abban, hogy egy életen át meg akar és meg is fog tudni maradni a hivatásában.
Az egyre inkább vallástalan világban mi ad erőt a papi szolgálathoz?
— Mindig szükség lesz olyan emberekre, akik mások szolgálatára teszik fel az életüket. Rászoruló van bőven. Sokan keresnek kapaszkodót, és szenvednek amiatt, hogy semmiben sem képesek hinni.
Miért fontos, hogy az embernek hite legyen? Vannak, akik azt mondják, jól megvannak nélküle.
— Hit nélkül nem lehet élni. Az, hogy valaki istentagadó, nem jelenti automatikusan azt is, hogy hitetlen. Annyi minden lehet hit tárgya! Sokan egy másik emberbe vetik a hitüket, mások a természetbe, a sorsba. A hit olyan, mint a fény: elpusztulnánk nélküle.
Gyönyörűen beszél a hitről; látszik, hogy mélyen átélte a pap szerepét. Hogyan építette fel a figurát annak idején, hogyan alakult át hozzá?
— A legszimpatikusabb az volt számomra ebben a szerepben, hogy egyedi lesz a sorozatban: az egyetlen pap a sok orvos és nővér között. A legtermészetesebben akartam játszani ezt a figurát: allűrmentesnek, megjátszás nélkülinek, tiszta tekintetűnek képzeltem el. A reverenda és a kolláré (papi keménygallér) kezdetben kissé merevvé tett, ezért idővel szükség volt egy kis „finomhangolásra”. A sorozat producere modern, felszabadult papban gondolkodott, és biztatott, hogy lazítsak egy kicsit a karakteren. Igaza volt, hiszen a pap is ember, akinek érzelmei vannak, néha zavarba jön, és nem tudja mindig minden problémára azonnal a megoldást.
Kedves nőismerősöm így beszélt önről: „Száraz Dénes az egyetlen olyan színész, akinek elhiszem, hogy valóban pap, és nem csak játssza.” Ön szerint mi húzódhat meg e mögött az érzés mögött?
— Talán hogy a nők ilyennek képzelnek egy papot? Vagy az egyszerűség, amelyre törekedtem? Lehet, hogy pap vagy kolostorban élő szerzetes lennék, ha nem színésznek mentem volna, és ez a régi spirituális vonzódás az alakításomból is kiérezhető. Mindig lelki rokonomnak éreztem Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének Ervinjét.
Hogyan alakított önön, a világszemléletén a papi szerep?
— Nemegyszer írtak ilyesmit a nézők: „De jó lenne, ha a mi falunkban is egy olyan pap szolgálna, mint Tamás atya!” Sok ember szeretetét nyertem el ezzel a szereppel, és ez egyáltalán nem közömbös számomra. Megerősítő tapasztalat, hogy jó érzéseket ébresztek a nézőkben, hogy adhatok valamit nekik. De azt hiszem, végső soron minden szakma ilyen: másokat gazdagító — leszámítva természetesen a kerékbilincselők és a bulvárújságírók tevékenységét.
Assisi Szent Ferenc szerepébe — akit az Új Színházban, a Virágos kert című darabban játszottam — majdnem belepusztultam annak idején, annyira kemény feladat volt személyessé tennem, két órán át úgy prédikálnom a színpadról, hogy magával ragadó, sodró erejű legyen. Nem volt jó szöveg, szájbarágósnak éreztem, mégis úgy kellett mondanom, hogy a nézők előtt a magától mindent megvonó, önsanyargató szent álljon. Amikor Ferencet játszottam, már az előző két napom is mindig a szerepről szólt, mert különben nem lettem volna képes belülről hozni a karaktert. Tamás atyával jóval könnyebb együtt élnem, azonosulnom, az ő reverendáját sokkal természetesebben viselem.
Szent Ferencként így beszélt a Virágos kertben: „Mi egyéb vagyunk mi, mint Isten dalnokai és muzsikusai, akik lelki örömmel akarják megtölteni a szíveket?” Ez a mondat rávilágít a papok, Isten emberei és a színészek hivatása közötti hasonlóságra.
— Pár napra, egy hétre lelki útravalót adni az emberek számára — a pap a prédikációban, a színész a szerepeivel ugyanezzel próbálkozik. E téren számomra sokszor szétválik szakma és spirituális tartalom. Más szakmabeliként tekinteni egy darabra, és megint más, hogy beengedem-e, amit mond, hagyom-e, hogy hasson rám az üzenete. Ékes példája ennek az egykori reklám, amely közismertté tett, a közönség számára és szakmai berkekben is. „Magyarország, én így szeretlek”, mondtam abban a régi reklámfilmben, és ezt valamiért sokan érezték őszintének, átéltnek. Valami ilyesmi lehet a hatásos prédikáció titka is: hogy teljes valójával mögötte van-e egy ember.
Egy ön által adott régi interjúban találtam két szép mondatot: „A gyerekeknek csak annyit üzennék, hogy akarat, kitartás és elszántság nélkül nem fog menni. És próbáljanak megmaradni tisztának, egyszerűnek és igaz embernek.” Ez olyan, hogy akár egy pap is mondhatta volna… Mi ihlette annak idején ezekre a patetikus szavakra?
— A színművészeti egyetemen Gálffi László, Horvai István és Máté Gábor osztályába jártam. ők mindig azonnal észrevették, ha akár csak egyetlen kis gesztusunk, félmondatunk is hamis, hiteltelen volt, és tűzzel-vassal irtották a hazugságot. Gyakran előfordult, hogy kettesével leültettek bennünket, és azt a feladatot kaptuk tőlük, hogy vágjuk a másik szemébe, mi nem tetszik benne, miért haragszunk rá. Pokoli keménynek éreztük a próbát, de akkor egy életre megtanultuk, hogy nincs nagyobb kincs az egyenességnél. Büszkén jártunk-keltünk fekete művészkabátunkban, és úgy gondoltuk, senki nem lenne képes megalkuvásra kényszeríteni, az igazság iránti ragaszkodásunktól eltántorítani bennünket.
Mitől romlunk el aztán mégis? Miért nem tudunk egyenesek, igazak maradni?
— Hogy kiben van tartás, és ki gyenge, az sokszor a neveltetéstől függ. Ha a gyerek egy igazságáért tűzön-vízen át küzdő apa mellett nő fel, biztosan erős nyomot hagy benne a példája. De az is előfordulhat, hogy éppen a szörnyű szülői példa hatására határozza el egy fiatal: ő csak azért is jobban csinálja majd. Ki tudja, kit mely hatások alakítanak erősebben, és miért választja végül az egyik ember a könnyebb, a másik a nehezebb utat? Egy biztos: meg kell próbálni rendesen csinálni, mert csak annak van értelme. És másokat is erre kell buzdítanunk, hogy a jót erősítsük egymásban.

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Lapszámaink
  • 2017.07.16.

    Új Ember Hetilap

    2017.07.16.

  • 2017.07.09.

    Új Ember Hetilap

    2017.07.09.

  • 2017.07.02.

    Új Ember Hetilap

    2017.07.02.

  • 2017.06.25.

    Új Ember Hetilap

    2017.06.25.

  • 2017.06.18.

    Új Ember Hetilap

    2017.06.18.

  • 2017.06.11.

    Új Ember Hetilap

    2017.06.11.

  • 2017.06.04.

    Új Ember Hetilap

    2017.06.04.

  • 2017.05.28.

    Új Ember Hetilap

    2017.05.28.

  • 2017.05.21.

    Új Ember Hetilap

    2017.05.21.

  • 2017.05.14.

    Új Ember Hetilap

    2017.05.14.

Tovább az összes lapszámhoz