Kultúra

Amerikai—angol—olasz sci-fi ak­ció­film (2004)

Mi­lyen jó len­ne, ha a vi­lág, egy or­szág vagy akár csak egy vá­ros prob­lé­má­ját egy csa­pás­ra meg le­het­ne ol­da­ni. Ne­künk mind­össze an­­nyi len­ne a dol­gunk, hogy az ég­re ve­tí­tünk egy je­let, vagy rá­dió­üze­ne­tet kül­dünk az éter­be, és már­is jön a se­gí­tő, aki az­tán kü­lön­le­ges fegy­ver­ar­ze­nál­já­val és rend­kí­vü­li ké­pes­sé­ge­i­vel úr­rá lesz a ne­héz­sé­ge­ken. Kerry Con­ran film­jé­ben a XX. szá­zad ele­jé­nek kép­re­gény­fi­gurái ele­ve­ned­nek meg. Ami­kor New York ut­cá­it el­le­pik a gi­gan­ti­kus ro­bo­tok, a vá­ros ve­ze­té­se Sky ka­pi­tány­hoz (Jude Law) for­dul, aki azon­nal be is ve­ti ma­gát és kü­lön­le­ges csa­pa­tát. Fel­ada­tát nem­csak az el­len­ség tú­le­re­je ne­he­zí­ti, ko­lonc­ként ott van a nya­kán Polly (Gwyneth Paltrow), az agi­lis új­ság­író­nő is. A ka­pi­tány pe­dig már ma­ga sem tud­ja, hogy mi az egy­sze­rűbb: meg­men­te­ni a vi­lá­got, vagy meg­óv­ni Pollyt.

An­gol háborús drá­ma (1984)

A film Erich Maria Re­marque 1945-ben meg­je­lent re­gé­nye alap­ján ké­szült, amely­ben a II. vi­lág­há­bo­rú előt­ti évek ele­ve­ned­nek meg a Pá­rizs­ban élő né­met emig­rán­sok szem­szö­gé­ből. A tör­té­net 1938 őszén kez­dő­dik. A fő­hős, Ravic te­het­sé­ges né­met se­bész, aki Fran­cia­or­szág­ban kény­te­len il­le­gá­li­san ope­rál­ni. Sem­mi­re sem szá­mít már az élet­től, fő­leg sze­re­lem­re nem, de min­den meg­vál­to­zik, ami­kor meg­is­mer­ke­dik Joan­nal. Ta­núi le­he­tünk ket­te­jük vi­ha­ros sze­rel­mé­nek, s át­fo­gó ké­pet ka­punk az ak­ko­ri Pá­rizs­ról, a fé­nyes tár­sa­dal­mi es­té­lyek­től a sö­tét bor­dé­lyo­kig és az éj­sza­kai kocs­má­kig. A mű­ből két­szer ké­szí­tet­tek fil­met, elő­ször 1948-ban (en­nek a for­ga­tá­sán Remarque is részt vett), majd a most is lát­ha­tó adap­tá­ci­ót, amely­ben Anthony Hopkins ala­kít­ja Ravic sze­re­pét.

Ame­ri­kai mu­si­cal (1961)

Leonard Bernstein és Stephen Sondheim 1957-ben, a Broadway-n be­mu­ta­tott mű­ve a mu­si­cal mű­faj egyik sa­rok­kö­ve: az ak­kor még őrül­ten mo­dern­nek szá­mí­tó, vad, tán­cos-éne­kes da­rab egy­szer­re kel­tett vissza­tet­szést és ha­tal­mas si­kert. Ma a West Side Story szá­mít az el­ső iga­zi, ki­for­rott mu­si­cal­nek. Ami­kor a fil­met el­ké­szí­tet­ték, már ha­tal­mas hír­ne­ve volt, de a moziváltozat sa­ját jo­gán is újí­tó­nak szá­mít. Ám nem­csak a klas­­szi­kus mű­fa­ji ha­tá­rok át­lé­pé­se és a vász­non még nem lá­tott ko­re­og­rá­fia mi­att vált hal­ha­tat­lan­ná, ha­nem a tör­té­net mi­att is. A drá­ma­iro­da­lom leg­hí­re­sebb sze­rel­mi tör­té­ne­té­nek, a Ró­meó és Jú­li­á­nak a fel­dol­go­zá­sa ugyan­is olyan, ad­dig nyíl­tan ki nem mon­dott prob­lé­má­kat fe­sze­get, mint a ban­da­há­bo­rúk, a be­ván­dor­lók be­il­lesz­ke­dé­se vagy a rassz­iz­mus.

Magyar—osztrák—NSZK film­drá­ma (1985)

Ha egy ala­csony sor­ból szár­ma­zó, mo­nar­chia­be­li fi­a­tal sze­re­tett vol­na beke­rül­ni az arisz­tok­ra­ták cso­dált vi­lá­gá­ba, egyet­len aj­tót ta­lált nyit­va, még­pe­dig a had­se­reg­ét. De ah­hoz, hogy hát­rá­nyos hely­ze­tét le­küzd­ve iga­zi kar­ri­ert fus­son be, itt is olyan tu­laj­don­sá­go­kat kel­lett ki­ala­kí­ta­nia ma­gá­ban, me­lyek­re a jobb sor­sú­ak­nak sem­mi szük­sé­gük nem volt. Sza­bó Ist­ván sok dí­jat nyert al­ko­tá­sá­ban Alfred Redl (Klaus Maria Brandauer), egy vas­utas csa­lád gyer­me­ke nem sok­kal az I. vi­lág­há­bo­rú előtt fel­té­tel nél­kü­li hű­sé­gé­vel és fo­lya­ma­tos al­kal­maz­ko­dá­sá­val olyan ma­gas­ra jut, amit ko­ráb­ban ál­mod­ni sem mert. Ám bár­mennyi­re igyek­szik is min­den­ki­nek meg­fe­lel­ni, a leg­fel­sőbb kö­rök mind­vé­gig szá­mon tart­ják szár­ma­zá­sát. És ami­kor el­jön az idő, nem­csak ki­ve­tik ma­guk kö­zül, ha­nem fel is ál­doz­zák ér­de­ke­ik ol­tá­rán.

Ame­ri­kai film­drá­ma (2008)

Ré­gen lát­tam en­­nyi­re szo­mo­rú, már-már ki­áb­rán­dí­tó­an va­ló­sá­gos, ro­man­ti­kus drá­mát, mint James Gray film­je. Leonard (Joaquin Phoenix) egy szür­ke vá­ros (va­ló­já­ban New York) lát­szó­lag szür­ke la­kó­ja. Har­min­cas évei kö­ze­pén jár­va még szü­le­i­vel él, és az ő cé­gük­nél dol­go­zik. Még nem dol­goz­ta fel sze­rel­mi csa­ló­dá­sát, ami­kor két gyö­nyö­rű nőt so­dor mel­lé az élet.

Magyar dokumentumfilm (2008)

A há­zas­ság nem ha­son­lít ha­jó­ki­rán­du­lás­ra. Azt gon­do­san meg­szer­vez­het­jük, még a vá­rat­lan ese­mé­nyek­re is töb­bé-ke­vés­bé fel­ké­szül­he­tünk. A há­zas­ság nem ilyen. Ál­ta­la ugyan­is gyö­ke­re­sen új hely­ze­tek­be ke­rü­lünk, olya­nok­ba, me­lyek­ről nincs és nem is le­het sem­mi­fé­le ta­pasz­ta­la­tunk, még ak­kor sem, ha ma­gunk is sze­re­tő csa­lád­ban nőt­tünk fel — hi­szen ott mi kis­gyer­me­kek vol­tunk, akik nem is­mer­ték a szü­lői lét fe­le­lős­sé­gét. Min­den csa­lád­ala­pí­tás ko­ráb­ban is­me­ret­len ne­héz­sé­gek­kel szem­be­sí­ti a fe­le­ket.

Francia némafilm (2011)

Nap­ja­ink­ban, a Dolby Sur­round­dal dü­bör­gő, szí­nes-sza­gos lát­vány­or­gia ko­rá­ban esé­lye sem len­ne egy né­ma­film­nek. Nem elég, hogy nem hal­lunk sem­mit (a mo­zi­fil­met kí­sé­rő zon­go­ris­ta já­té­kán kí­vül per­sze), s a sze­rep­lők pár­be­szé­de­it (va­la­mint gon­do­la­ta­it) táb­lá­kon ol­vas­hat­juk, rá­adá­sul fe­ke­te-fe­hér ké­pe­ket va­gyunk kény­te­le­nek néz­ni.

Japán-osztrák rajzfilmsorozat (1980)

E re­mek so­ro­za­tot nagy­anyám­mal együtt néz­tük 1988-ban, ami­kor elő­ször ve­tí­tet­ték Ma­gyar­or­szá­gon. Sel­­ma Lagerlöf ne­ve is­me­rős volt ma­ma szá­má­ra, hi­szen ol­vas­ta a svéd író­nő har­min­cas évek­ben ma­gya­rul is meg­je­lent el­be­szé­lé­se­it. Most kis­lá­nyom­mal együtt ülünk a te­le­ví­zió elé, s vár­juk es­té­ről es­té­re a vad­lu­dak­kal Lapp­föld­re tar­tó, Már­ton gú­nár há­tán uta­zó, tör­pé­vé va­rá­zsolt kis­fiú kü­lön­le­ges ka­land­ja­it. Kis Ági ked­ven­ce az a rész, ami­kor Nils és ba­rát­ja, Po­cok Vi­ha­ros Hojszát, az idő­já­rást meg­vál­toz­tat­ni ké­pes bo­szor­kányt ke­re­sik, ám az er­dő­ben csak egy ál­mos bé­kát ta­lál­nak. Tő­le tu­da­ko­zód­nak, ám az unot­tan fe­lel: „August va­gyok. Itt min­den bé­kát Augustnak hív­nak…”