A némafilmes

Pe­dig ami ma vál­lal­ha­tat­la­nul ós­di­nak tű­nik, az egy­kor iz­gal­mas (egye­sek­nek ré­misz­tő) új­don­ság volt — nem vé­let­len a haj­da­ni gon­dol­ko­dók fi­gyel­mez­te­té­se a fény­ké­pe­ző­gép fel­ta­lá­lá­sá­nak ide­jé­ből: né­hány év­ti­zed, és a szó­be­li­ség kul­tú­rá­ját fel­vált­ja a képiségé. A kép ugyan­is ha­mi­sít, ahogy Michel Hazanavicius Os­car-dí­jas film­je is, ám mind­ezt zse­ni­á­li­san te­szi: olyan ele­gan­ci­á­val je­le­ní­ti meg a né­ma­film al­ko­nyá­nak ko­rát, hogy fü­lig érő mo­so­lyunk ga­ran­tált. Ge­or­ge Va­len­tint (Jean Du­jar­din), a hú­szas évek film­sztár­ját még ün­nep­lik ra­jon­gói, ám ő már ér­zi a vesz­tét: a fel­tö­rek­vő szí­nész­nő, Peppy Mil­ler (Bé­ré­nice Bejo) és a han­gos­film kor­sza­ká­nak kö­ze­led­tét.
Nap­ja­ink­ban, a tü­né­keny él­mény túl­ada­go­lá­sá­ra be­ren­dez­ke­dett fo­gyasz­tói tár­sa­da­lom­ban esé­lye sem len­ne egy időt, tü­rel­met és gon­dol­ko­dást ké­rő al­ko­tás­nak — vél­het­nénk. Mi­ért lett si­ker még­is A né­ma­fil­mes? Mert a klas­­szi­kus mo­zi leg­szebb ha­gyo­má­nya­it fel­idéz­ve fan­tasz­ti­kus ké­pek­ben, köny­­nyed vi­dám­ság­gal me­sél az em­lé­ke­zet mu­lan­dó­sá­gá­ról.