Kultúra

Észak, észak, dél, dél… — az észak-ma­gyar­or­szá­gi őszi táj­ban két kis­gye­rek re­ci­tál­ja a két szót hosz­­szan és nyu­god­tan. Ami­kor az egyik észa­kon, a má­sik épp dé­len, majd ugyan­ez for­dít­va. És elő­for­dul — rit­kán —, hogy egy­szer­re hang­zik el: észak, dél. Ilyen­kor a két gye­rek egy idő­ben len­dül a hin­tá­val észak­nak, majd dél­nek. Be­le­fe­led­ke­zők és böl­csek — mint a leg­több kis­gye­rek —, még el­fo­gad­ják, hogy na­gyon rit­kán ada­tik meg egy­szer­re és egy irány­ba len­dül­nünk, mo­zog­nunk, érez­nünk a má­sik­kal. Hul­lám­zá­sunk kü­lön­fé­le irány­ba so­dor, de a ter­mé­sze­tünk, vá­gya­ink és úti cé­lunk kö­zös, és van­nak ke­gyel­mi pil­la­na­ta­ink, ami­kor meg­ta­pasz­tal­hat­juk az együtt­lét har­mó­ni­á­ját.

Áprily La­jos (1887—1967) Jó­zsef At­ti­la-dí­jas köl­tő, mű­for­dí­tó száz­hu­szon­öt esz­ten­de­je, no­vem­ber 14-én szü­le­tett Bras­só­ban. El­ső­sor­ban han­gu­la­tok éne­ke­se; köl­té­sze­té­nek ih­le­tő­je leg­több­ször az em­lé­ke­zés, a ma­gány. Kri­ti­ku­sai az eu­ró­pa­i­ság és a ma­gyar­ság ös­­szeg­ző­jé­nek tart­ják, és Tóth Ár­pád­dal, Ju­hász Gyu­lá­val ál­lít­ják egy sor­ba. Nyolc­va­na­dik szü­le­tés­nap­ja előtt halt meg Bu­da­pes­ten, a hárs­he­gyi sza­na­tó­ri­um­ban. Fia, Jékely Zol­tán szin­tén köl­tő volt.

A hét ze­ne­szer­ző­je

Hét­fő­től pén­te­kig dél­utá­non­ként a bé­csi klas­­szi­ka egyik leg­na­gyobb alak­já­val, Bee­tho­ven­nel (1770—1827) is­mer­ked­he­tünk. Az el­ső fe­je­zet­ben a né­met ze­ne­óri­ás éle­té­nek két évé­re össz­pon­to­sí­tunk: 1809 és 1810 tör­té­né­se­i­re. Ak­ko­ri­ban a té­li hó­na­po­kat Bécs­ben, a nya­ra­kat pe­dig az oszt­rák fő­vá­ros kö­rü­li fal­vak­ban töl­töt­te. Ez tö­ké­le­te­sen meg­fe­lelt vis­­sza­hú­zó­dó ter­mé­sze­té­nek: ma­gá­nyos er­dei sé­tái so­rán biz­ton­ság­ban érez­te ma­gát. Hu­szon­öt éves ko­rá­ban ki­ala­kult fül­be­teg­sé­ge ad­dig­ra el­ha­tal­ma­so­dott raj­ta, s csak­nem tel­je­sen meg­sü­ke­tült. Nem cso­da, hogy egy­re lob­ba­né­ko­nyabb lett; oly­kor ön­gyil­kos­sá­gi gon­do­la­tok fog­lal­koz­tat­ták, és csa­lá­di vi­szá­lyok mi­att is gyöt­rő­dött. Az 1806-ban Martonvásáron, Brunswick Te­réz gróf­nő kas­té­lyá­ban töl­tött he­tek­re vi­szont min­dig lel­ke­se­dés­sel em­lé­ke­zett.

A Kos­suth-dí­jas nem­zet szí­né­sze idén má­jus­ban ün­ne­pel­te nyolc­van­ötö­dik szü­le­tés­nap­ját. Pá­lyá­ját a Víg­szín­ház­ban kezd­te, majd né­hány évig Pé­csett ját­szott. 1952—1983 kö­zött a Nem­ze­ti Szín­ház desz­ká­in lé­pett föl, 1983-tól a Ka­to­ná­ban sze­re­pel, amely­nek ala­pí­tó tag­ja. Egy­szer így nyi­lat­ko­zott: „A szín­ház volt az én iga­zi há­zas­sá­gom. A leg­gyö­nyö­rűbb és leg­fáj­dal­ma­sabb sze­rel­mem volt. S a leg­töb­bet a szín­ház­tól kap­tam. (…) Nem va­gyok ön­mu­to­ga­tó! Az em­ber te­le van gát­lá­sok­kal… De te­het­sé­ges­nek szü­let­tem, ez volt a baj. Vé­gül öreg­ko­rom­ra lett iga­zán az enyém a szí­né­szet.”

Angol—francia—olasz élet­raj­zi drá­ma (2006)

Em­lék­szem, mennyi­re meg­döb­ben­tő volt Di­a­na her­ceg­nő ha­lál­hí­re, kü­lö­nö­sen a kö­rül­mé­nyei mi­att. De ta­lán még ért­he­tet­le­nebb­nek tűnt a ki­rály­nő hall­ga­tá­sa, aki — mi­vel Di­a­na már nem tar­to­zott a ki­rá­lyi csa­lád­hoz — a Spencer csa­lád ma­gán­ügyé­nek te­kin­tet­te a ha­lál­ese­tet. A pro­to­koll sza­bá­lyai sze­rint tö­ké­le­te­sen járt el, de em­ber­ség­ből, együtt­ér­zés­ből ta­lán cse­le­ked­he­tett vol­na más­ként. De nem kell ítél­kez­ni fe­let­te, pró­bál­juk meg­ér­te­ni, mi ve­zet­te. II. Er­zsé­be­tet vé­gül az ak­kor meg­vá­lasz­tott mi­nisz­ter­el­nök, Tony Blair vet­te rá ar­ra, hogy vál­toz­tas­son az év­szá­za­dos ha­gyo­má­nyo­kon, és csat­la­koz­zon a gyá­szo­lók­hoz. A Stephen Frears ál­tal ren­dez­te film a Di­a­na ha­lá­la utá­ni he­tet két ér­ték­rend ös­­sze­csa­pá­sa­ként áb­rá­zol­ja. A ki­rály­nő sze­re­pé­ben Helen Mirren lát­ha­tó, ala­kí­tá­sá­ért Os­car-dí­jat nyert.

Port­ré­film Hidegkuti Nán­dor­ról

Le­gen­da volt, mint az egész Arany­csa­pat. Há­rom gólt — „mes­ter­hár­mast” — szer­zett a le­gen­dás lon­do­ni 6:3-as mér­kő­zé­sen, és lőtt egy ne­gye­di­ket is, de azt a bí­ró nem ítél­te meg. ő volt a csa­pat leg­idő­sebb tag­ja — 1953-ban, a 6:3-as mér­kő­zé­sen „már” har­minc­két éves —, így lett a be­ce­ne­ve az Öreg. Ap­ja a vi­té­zi rend tag­ja volt, a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­át­vé­tel után ez ko­moly ne­héz­sé­ge­ket je­len­tett Nán­dor szá­má­ra — ki­ta­lált mun­kás­múlt­tal si­ke­rült vál­toz­tat­nia ne­ga­tív meg­íté­lé­sén. Buzánszky Je­nő min­den idők leg­jobb lab­da­rú­gó­já­nak tart­ja. Egész éle­tét meg­ha­tá­roz­ta a fut­ball, edző­ként is si­ke­res lett. Olyan kor­ban volt fo­cis­ta, ami­kor a ma­gyar fut­ball irán­ti lel­ke­se­dés­nek nem­ze­tet egye­sí­tő ere­je volt, és ami­kor a spor­tot a po­li­ti­ka stra­té­gi­ai kér­dés­ként ke­zel­te. No­ha rongy­lab­dá­val kezd­te a grun­don, fel­nőtt­ként a vi­lág leg­hí­re­sebb sta­di­on­ja­i­ba ju­tott el, és po­li­ti­ku­sok ud­va­rol­ták kör­be. Pe­dig ő „csak” na­gyon sze­re­tett fo­ciz­ni.

Ame­ri­kai film­drá­ma (1962)

Ten­nessee Wil­li­ams drá­má­já­nak hő­se, Chance (Paul New­man) — ne­ve be­szé­lő név, je­len­té­se töb­bek kö­zött az, hogy le­he­tő­ség — már több­ször el­ment, majd mind­any­­nyi­szor vis­­sza is tért szü­lő­vá­ro­sá­ba. E vis­­sza­jö­ve­te­lek kö­zött az volt a kü­lönb­ség, hogy min­den al­ka­lom­mal lej­jebb csú­szott a tár­sa­dal­mi rang­lét­rán. És per­sze az is, hogy egy­re in­kább ve­szí­tett von­ze­re­jé­ből, amely nem volt más, mint az if­jú­sá­ga. Ma már ma­ga sem tud­ja iga­zán, mit akar. Be­ke­rül­ni „Ho­lly­wood ring­lis­píl­jé­be” egy fi­a­tal­sá­gát és nép­sze­rű­ség­ét vesz­tett egy­ko­ri film­csil­lag — szép szó­val vagy zsa­ro­lás­sal kikényszerített — se­gít­sé­gé­vel, vagy több­ször el­ha­gyott sze­rel­mé­vel ne­ki­in­dul­ni az egy­ko­ri ál­mok meg­va­ló­sí­tá­sá­nak. Nem sej­ti, hogy leg­utób­bi lá­to­ga­tá­sa óta tör­tént va­la­mi, amit a lány csa­lád­ja min­den áron el akar tit­kol­ni…

Ame­ri­kai ak­ció­film (2009)

Med­dig fej­lőd­het, pon­to­sab­ban va­dul­hat-kor­cso­sul­hat az egyik leg­na­gyobb vi­lág­mé­re­tű üz­let, a szó­ra­koz­ta­tó­ipar? A Mark Ne­vel­di­ne—Brian Taylor ren­de­ző­pá­ros film­je e fo­lya­mat egyik le­het­sé­ges for­ga­tó­könyv­ét tár­ja elénk. Tör­té­ne­tük a nem is oly tá­vo­li jö­vő­ben ját­szó­dik: a já­ték­ipar va­ló­sá­gos ször­nye­ket ter­mel, ugyan­is az el­me­irá­nyí­tás tech­no­ló­gi­á­já­val hús-vér em­be­re­ket ál­lít a vir­tu­á­lis fi­gu­rák he­lyé­be a több­sze­rep­lős internetes já­té­kok­ban. A szá­mí­tó­gé­pes trük­kök mil­li­ár­dos nagy­mes­te­re va­do­na­túj lö­völ­dö­zős já­té­kot dob pi­ac­ra, amely olyan tu­dat­ál­la­po­tot vált ki hasz­ná­ló­i­ban, mint­ha ők len­né­nek a kü­lön­fé­le hely­szí­ne­ken gyil­ko­ló har­co­sok. Vi­lág­szer­te egyi­de­jű­leg több ezer em­ber sza­ba­don ki­él­he­ti gyil­kos vá­gya­it, al­jas ösz­tö­ne­it…