Kultúra

Kanadai-angol-amerikai akciófilm (2005)

Ha­rag­szunk a me­te­o­ro­ló­gu­sok­ra, ha nem tud­ják pon­to­san meg­mon­da­ni, mi­lyen idő­já­rás vár­ha­tó. És nem csak azért, mert így nem tud­juk, mi­lyen prog­ra­mot szer­vez­zünk a hét vé­gé­re. Egy­sze­rű­en nem sze­ret­jük a vá­rat­lan, ki­szá­mít­ha­tat­lan dol­go­kat. Meg­szok­tuk ugyan­is, hogy bir­to­kol­juk a va­ló­sá­got. Ha va­la­mi­ben nem lát­juk az ér­tel­met, ak­kor ar­ra gon­do­lunk: ez csak pil­la­nat­nyi­lag van így. Ha majd min­den ös­­sze­te­vőt meg­is­me­rünk, ki­tisz­tul a kép.

Magyar ismeretterjesztő film gyerekeknek

Az ara­tás­ról, a leg­fon­to­sabb és leg­ne­he­zebb mun­ká­ról nagy­anyám so­kat me­sélt. Már nap­kel­te­kor kint vol­tak a me­zőn, s egész nap, sö­té­te­dé­sig dol­goz­tak. Az ara­tó­ban­dát há­rom ka­szás fér­fi­em­ber és há­rom ma­rok­ve­rő al­kot­ta. A ké­vé­ket asz­tag­ba rak­ták, a csép­lést gőz­gép­pel vé­gez­ték, ezt ne­vez­ték ma­si­ná­zás­nak. A bú­zá­ból az­tán a ma­lom­ban lisz­tet őröl­tek, ab­ból ké­szült a ke­nyér. Tek­nő­ben da­gasz­tot­ták, ke­men­cé­ben sü­töt­ték; ne­héz mun­ka volt az is. Ma már el­kép­zel­ni sem tud­juk, men­­nyi­re. So­kan csak a sze­le­telt, zacs­kós ke­nye­ret is­me­rik, s fo­gal­muk sincs ar­ról, hogy elő­ször a ga­bo­nát el kell vet­ni a föld­be, meg­mun­kál­ni, vár­ni az esőt, a nap­sü­tést, bíz­ni a gond­vi­se­lés­ben…

Ki­mon­dot­tan ked­ve­lem az ős­er­dő­ben ját­szó­dó ka­land­fil­me­ket, és ez­zel bi­zo­nyá­ra nem va­gyok egye­dül. Gyor­san hoz­zá­te­szem: el­ső­sor­ban nem az Indiana Jo­nes-fé­le ál­misz­ti­kus, szel­lem­tör­té­ne­ti katyvaszba már­tott, min­den­fé­le szá­mí­tó­gé­pes trük­kök­kel te­le­pa­kolt ame­ri­kai mo­zik­ra gon­do­lok…

Egy csa­lád­fő ha­lá­la el­ső­sor­ban a ma­gá­ra ma­radt fe­le­ség­nek, a gyer­me­kek­nek és az eset­leg még élő szü­lők­nek je­lent tra­gé­di­át. Ha ilyen eset­ről hal­lunk, ta­lán eszünk­be sem jut, hogy raj­tuk kí­vül le­het­nek még má­sok is, akik­nek leg­alább ak­ko­ra vesz­te­sé­get je­lent mind­ez, mint a szűk csa­lád­nak. Még­pe­dig a ba­rá­tok­nak.

Déry Ti­bor (1894—1977) Baum­gar­ten- és Kos­suth-dí­jas író, mű­for­dí­tó ok­tó­ber 18-án szü­le­tett Bu­da­pes­ten. Po­li­ti­kai meg­pró­bál­ta­tá­sai so­rán több rend­szer bör­tö­nét is meg­jár­ta. Bár egyé­ni­sé­ge és élet­út­ja nem volt men­tes az el­lent­mon­dás­ok­tól, két­ség­te­le­nül a XX. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom mél­tán el­is­mert alak­jai kö­zött tisz­tel­het­jük. Leg­fon­to­sabb mű­vei, a Be­fe­je­zet­len mon­dat, a Fe­le­let és a Ni­ki cí­mű re­gé­nyek ma­ra­dan­dó mű­vé­szi ér­té­ket kép­vi­sel­nek.

A hét ze­ne­szer­ző­je

Az egyik leg­ki­vá­lóbb né­met ba­rokk ze­ne­szer­ző, Georg Philipp Te­le­mann (1681—1767) arc­kép­ét min­den ön­kép­ző­kö­ri he­lyi­ség­ben kö­te­le­ző­en ki kel­le­ne rak­ni a fal­ra: tíz­éves ko­rá­ra hi­va­ta­los ze­nei ok­ta­tás nél­kül, ön­szor­ga­lom­ból meg­ta­nult zon­go­ráz­ni, he­ge­dül­ni, fu­ru­lyáz­ni és ci­te­ráz­ni. Mi több, ti­zen­két éve­sen ope­rát kom­po­nált. Né­hány év­vel ké­sőbb nagy ván­dor­lás­ba kez­dett: rö­vi­debb-hos­­szabb ide­ig élt Lip­csé­ben, Hal­lé­ban, a mai Len­gyel­or­szág te­rü­le­tén, Ham­burg­ban és Pá­rizs­ban — hogy csak a fon­to­sabb hely­szí­ne­ket em­lít­sük. Ilyen moz­gal­mas élet­út mel­lett nem cso­da, hogy tíz­éven­te meg­ír­ta az ön­élet­raj­zát, ös­­sze­sen há­rom al­ka­lom­mal. A Bar­tók Rá­dió gon­do­san szer­kesz­tett so­ro­za­tá­ban ezen a hé­ten Telemann mun­kás­sá­gá­val (több mint há­rom­ezer ze­ne­mű­vet al­ko­tott!) is­mer­ked­he­tünk, az el­ső rész cí­me: A koz­mo­po­li­ta.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2011)

„Ma­gyar­nak len­ni tu­dod mit je­lent?” Er­re fe­lel­ni még azok­nak sem egy­sze­rű, akik ha­zánk­ban szü­let­tek. De va­jon ho­gyan vá­la­szol­ná­nak azok a fi­a­ta­lok, akik­nek fel­me­női év­ti­ze­dek­kel ez­előtt el­hagy­ták Ma­gyar­or­szá­got, és akik még ma­gya­rul sem tud­nak jól, ha tud­nak egy­ál­ta­lán. A Ba­las­si In­té­zet az ő szá­muk­ra in­dí­tot­ta el a ReConnect Hun­ga­ry prog­ra­mot, mely az ír, iz­ra­e­li és ör­mény Birthright Prog­ram min­tá­já­ra — amint ar­ra a ne­ve is utal — igyek­szik „vis­­sza­kap­csol­ni”, vis­­sza­ve­zet­ni Ma­gyar­or­szág­hoz azo­kat, akik­nek nagy­szü­lei egy­kor a ki­ván­dor­lást vá­lasz­tot­ták. En­nek ke­re­té­ben jött el ti­zen­két fi­a­tal — leg­in­kább Észak-Ame­ri­ká­ból — ősei föld­jé­re. Lá­to­ga­tá­suk­ról ké­szí­tett Virághalmy Sa­rol­ta do­ku­men­tum­fil­met, mely­ből az is ki­de­rül, ön­azo­nos­sá­gunk nem ma­gá­tól ér­te­tő­dő, ne­künk is ten­ni kell ér­te va­la­mit.

Nor­vég do­ku­men­tum­film (2007)

Aki ká­bí­tó­sze­rek­kel ke­rül kap­cso­lat­ba, azt egy­szer­re fe­nye­ge­ti a bűn­ül­dö­zés, az igaz­ság­szol­gál­ta­tás és éle­té­nek tel­jes szét­esé­se. Aki a sze­rek rab­sá­gát kény­sze­rű­en bör­tön­re cse­ré­li, jó eset­ben meg­tör­he­ti a füg­gést. A hos­­szú éve­ken át for­ga­tott film fő­hő­se egy nor­vég nő, Tove, akit 1999-ben Li­má­ban le­tar­tóz­tat­tak, mert egy bő­rönd ko­ka­int akart ki­csem­pész­ni az or­szág­ból. Ti­zen­öt év bör­tön­re ítél­ték. Meg­pró­bál­ta el­ér­ni, hogy bün­te­té­sét ha­zá­já­ban tölt­hes­se le, ahol a lá­nya már ne­ve­lő­szü­lők­höz ke­rült. Tö­rek­vé­se ku­dar­cot val­lott. Négy év el­tel­té­vel be­le­sze­re­tett egy te­he­tős pe­rui üz­let­em­ber­be, aki min­den szom­ba­ton meg­lá­to­gat­ta, majd ügy­vé­de­in ke­resz­tül el­ér­te, hogy fel­té­te­les sza­bad­láb­ra bo­csás­sák az as­­szonyt. Va­jon ez­zel Tove visz­­sza­ta­lált az em­ber­hez mél­tó élet­be? Saj­nos nem ilyen egy­sze­rű…