Kultúra

Porgy és Bess a Szegedi Szabadtéri Játékokon

Amerika operája. Szerepeit csakis fekete énekesek alakíthatják. Ezzel a művel hódított tért az operaszínpadon a jazzmuzsika.

Aki csak egyszer is hallott róla, sorolja a Gershwin-opera ismérveit. Magával a darabbal azonban csak ritkán találkozhatunk – épp a fent hivatkozott szerzői kikötés miatt. Magyarországon nem is volt látható emlékezetes operaházi ősbemutatója óta, amely épp negyven éve, 1973-ban a Dóm teret is megjárta.

A terezíni-auschwitzi táborban szenvedő kiskamasz lány az amszterdami Anne Franknál szerencsésebb volt, mert túlélte a holokausztot. Számtalan példát említhetnénk arra, amikor ezekre az apokaliptikus időkre gyermeki szavak emlékeztetnek. Ilyen a lengyel zsidó parasztfiú, Dawid Rubinowicz tanúságtétele, és ilyen a cseh Jan Otčenasek megrázó szerelmi története is, a Rómeó, Júlia és a sötétség, egy tizenéves zsidó lány, Eszter és egy katolikus fiú, az őt a végsőkig rejtegető Pável kapcsolatáról, Prága náci megszállása idején.

Vannak még nagy, sorsbeteljesítő találkozások. Ahogyan Jesse és Celine egymás mellé ülve szóba elegyedtek egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton, úgy Richard Linklater, Julie Delpy és Ethan Hawke sem sejtették kezdetben, micsoda varázslatnak lettek részesei. Az amerikai függetlenfilmes rendező két fantasztikus színészével együttműködve úgy mesél a szerelemről, hogy messze kerüli a hollywoodi falvédő-romantikát, s ahogy 1995-ben az új találkozás ígéretével, 2004-ben a beteljesülés reményével búcsúztunk párosunktól, rendre furdalt minket a kíváncsiság: mi történt velük?

Mind formai, mind tartalmi szempontból újat hozott a magyar filmművészetben Jeles András első filmje, A kis Valentino. Amatőr szereplőkkel készítette, ezzel is hangsúlyozva, hogy mindaz, amit látunk, nem a képzelet műve. Hőse – helyesebben antihőse – Sz. László, fiatal segédmunkás. Az ő egy napját követi nyomon a kamera.

Bán János az írástudók kötelességéről

Különösebb felhajtás, hírverés vagy reklám nélkül lett a kortárs magyar irodalom egyik legnépszerűbb és legolvasottabb szerzője. Hatalmas vállalkozása a Hunyadi János életét feldolgozó regénysorozat, amelynek hatodik kötete a közelmúltban jelent meg. Bán János – a Szolnok megyei Új Néplap és a Heves Megyei Hírlap kiadóvezető- főszerkesztője – Bán Mór néven publikálja említett regényciklusát. Szerényen hobbiírónak tartja magát, aki egyszer csak megelégelte, hogy történelmi múltunk párját ritkítóan izgalmas, világraszóló fejezetei a vétkes feledés homályába vesznek.

A transz­cen­den­cia igen rit­kán van je­len a mai fil­mek­ben. S ha igen, csak el­rejt­ve, ne­hogy a né­ző túl di­rekt uta­lá­sok­ra lel­hes­sen. Ez­zel együtt a spi­ri­tu­á­lis, eset­leg val­lá­si szim­bó­lu­mok ki­ke­rül­he­tet­le­nek ma­rad­tak azon ren­de­zők ese­té­ben, akik a pusz­ta szó­ra­koz­ta­tás­nál töb­bet is sze­ret­né­nek. Ugyan­ak­kor az sem rit­ka, hogy az al­le­gó­ri­ák oly mér­ték­ben le­csu­pa­szít­va ke­rül­nek a film­vá­szon­ra, hogy leg­alább­is sú­rol­ják az ön­cé­lú­ság ha­tá­rát.

Álom a vár alatt

„Is­ten él­tes­sen / Pé­ter, Pál/ nem­zet­sé­ges két vi­rág­szál…” – éne­kel­tük gye­rek­fő­vel, s most hoz­zá­te­het­jük: és Is­ten él­tes­sen, Lil­la! Mert az év­ti­ze­dek óta Veszp­rém­ben élő és al­ko­tó, de a partiumi Nagy­vá­rad­ról és a szé­kely­föl­di Kovásznáról el­szár­ma­zott al­ko­tó- és há­zas­pár meg­ér­dem­li ezt a ked­ves kö­szön­tő dalt, hi­szen „nem­ze­ti­sé­gi” vi­rág­szá­lak­ként úgy gyö­ke­rez­tek be az anya­or­szá­gi kul­tú­ra föld­jé­be, hogy köz­ben ben­nün­ket is szün­te­le­nül gaz­da­gí­ta­nak. Ha jól szá­mo­lom, ép­pen har­minc­há­rom Er­dély-al­bu­muk­kal, ame­lyek ak­kor is el­ve­zet­nek min­ket a Tün­dér­kert­be, ha idő, al­ka­lom és pénz hí­ján e szép­sé­ges, tes­tet-lel­ket, ma­gyar­ság­tu­da­tot gyó­gyí­tó vi­lág­ba (új­ra) el­jut­ni nem tu­dunk.

Ki­ál­lí­tás Ka­pos­vá­ron, tár­lat­ve­ze­tés a várdai kú­ri­á­ban

Mű­vé­sze­té­vel már éle­té­ben meg­osz­tot­ta kö­zön­sé­gét, ám Szász End­rét nem ér­de­kel­te, mit gon­dol­nak ró­la a mű­íté­szek és a po­li­ti­ku­sok, s min­dig meg­je­gyez­te: „Éle­te­met a ké­pe­im tük­rö­zik.” Au­gusz­tus 18-án lesz tíz éve, hogy el­hunyt. Hi­ány­zik a várdai kú­ri­á­ból, ahol éle­té­nek utol­só, ám je­len­tős sza­ka­szát töl­töt­te, de em­lé­két hű­ség­gel őr­zi-ápol­ja fe­le­sé­ge, Ka­ta­lin. A kö­zel­múlt­ban a nagy­kö­zön­ség előtt is meg­nyi­tot­ta a kú­ria egy ré­szét, hogy a lá­to­ga­tók a hely­szí­nen is­mer­jék meg, To­ron­to, Los An­ge­les, Hol­ló­há­za és Sop­ron után mi­lyen kör­nye­zet­ben élt, al­ko­tott és sze­­re­tett a fes­tő­zse­ni.