Egy prágai Anne Frank

Ez az utóbbi párhuzam azért is jutott az eszembe, mert Helga Weiss a háború után egy keresztény muzsikusban találta meg élete Társát, gyermekei apját. Helga könyve megrázó, de nem elkeserítő, mert a fiatalság élni akarása, a nevetés jogába kapaszkodás beragyogja az 1939-től 1945-ig – a hírhedett Protektorátus napjaitól a terezíni „Patyomkin”, azaz „kirakat-táborig”, majd Auschwitzig vezető kálvária minden stációját. Így, többek között, azt a napot, amikor Prágában kötelezővé tették a zsidóknak a sárga csillag viselését: „Mindenki a másikra mosolyog, mintha csak azt akarná mondani: »Ugye, milyen jól áll ez nekünk? Számoljuk, hány csillaggal találkozunk, és vetélkedünk, ki olvas meg többet. Jól mulatunk, hangosan nevetgélünk. Hadd lássák a németek, hogy nem vesszük szívünkre a dolgot. Készakarva vidám képet vágunk, szándékosan nevetünk. Szándékosan, hogy zabosak legyenek.«”


Helga örök derűjét akkor éri az első támadás, amikor szeretett városát, Prágát el kell hagynia: „Már soha többé nem látjuk Prágát. Soha! Miért nem megy a vonat vissza még egyszer?! Csak egyszer, még egyetlenegyszer. Hogy még egyszer, utoljára elbúcsúzhassunk Prágától.” De bármilyen keserves az elválás, Terezínben, amely valójában csak a borzalmak előszobája volt, Helga ismét magára talál: iskolába jár, barátkozik, születésnapi-hanukai előkészületekben vesz részt. De legfőképpen ír, ír és rajzol, már a későbbi képzőművész mindenre kiterjedő figyelmével. Érdekes, hogy Helga terezíni rajzai – egy-két ritka kivétellel – a magyar Róna Emy két háború közötti kedves lányregény-illusztrációinak világát idézik, egy olyan, egyértelműen szörnyű környezetben, ahol minden szállítást – így a kenyérét is – régimódi, nyitott halottaskocsikon intéztek a táborváros „kíméletes” vezetői. Auschwitzban azután már kemény fizikai munka, embertelen hideg és hőség gyötri a kislányt és társait, de itt sem adja meg magát a félelemnek, apró túlélési trükkökkel igyekszik segíteni magán és övéin. Így érkezik el 1945 tavasza, a tábor felszabadulása, s Helga – immár tizenöt évesen – visszatérhet édesanyjával egykori otthonába. Gyerekkézzel, gyermeki bizakodással rovogatott terezíni feljegyzései és rajzai a tábor nyilvántartó részlegénél dolgozó nagybátyja jóvoltából, egy téglafal rejtekéből kerültek elő. Ez a könyv az egykorú szövegek utólagos kiegészítésével, s egy koncentrációs tábori „szlengszótárral”, továbbá egy szép interjúval gazdagítva jutott el világszerte sok olvasóhoz. A naplót fordító Varga György természetes finomsággal adja vissza magyarul az egykori gyermeklány szavait. Akiben – mint jeleztem is – a megélt események hatására sem alakult ki semmiféle előítélet, ellenérzés, netán bosszúvágy a keresztényekkel szemben. Külön öröm lehet az olvasó számára, hogy Helga Weiss maradandó fizikai károsodást nem szenvedett, s így – Isten kegyelméből – két gyermeke és három unokája születhetett.

(Helga Weiss, Helga naplója, szerkesztette Neil Bermel, fordította Varga György, Alexandra Kiadó, 2013)