Az erdők fia

Szép rá­adá­sa e hő­si­es, egy­ér­tel­mű­en nonprofit vál­lal­ko­zás­nak, hogy az Er­dély ki­sebb föld­raj­zi egy­sé­ge­it, ne­ve­ze­tes vá­ro­sa­it be­mu­ta­tó al­bu­mok mel­lett – Váradi Pé­ter Pál gyö­nyö­rű fény­ké­pe­i­nek s a ma­gyar­ta­nár, ön­kén­tes nép­mű­ve­lő Lőwey Lil­la egy­szer­re ala­pos és lí­rai szö­ve­ge­i­nek, ér­tő szö­veg­vá­lo­ga­tá­sa­i­nak kö­szön­he­tő­en – im­má­ron egy vál­to­za­tos írói arc­kép­csar­nok is sze­re­pel eb­ben a pá­rat­lan ér­té­kű Er­dély-so­ro­zat­ban. Or­bán Ba­lázs, Be­ne­dek Elek,
Ta­má­si Áron, Kányádi Sán­dor, Wass Al­bert után most Áprily La­jos szű­kebb ha­zá­já­ba lá­to­gat­ha­tunk el a szü­le­té­sé­nek 125., ha­lá­lá­nak 45. év­for­du­ló­já­ra ké­szült ju­bi­le­u­mi kö­tet jó­vol­tá­ból. Meg­je­le­nik az al­bum lap­ja­in a szü­lő­vá­ros, Bras­só, to­váb­bá a köl­tő el­ső ti­zen­két évé­nek ott­hont adó Parajd, a Sóvidék szí­ve, s ter­mé­sze­te­sen Ko­lozs­vár és Nagy­enyed is, szám­ta­lan re­for­má­tus vo­nat­ko­zás­sal, egy­ház- és is­ko­la­tör­té­ne­ti do­ku­men­tum­mal. A könyv szer­ke­ze­te olyan, hogy el­ső la­po­zás­ra egy iga­zi in­te­rak­tív ki­ál­lí­tást jut­tat eszünk­be, el­ső­sor­ban ta­lán a nagy mű­vész­fo­tó­kon fel­tű­nő ap­rócs­ka áb­rák mint vi­zu­á­lis fel­ki­ál­tó­je­lek ré­vén. Pél­dá­ul a nö­vény­vi­lá­got áb­rá­zo­ló ké­pen így vil­lan sze­münk­be az Áprily meg­ver­sel­te er­dei sza­mó­ca vagy ép­pen a köl­tő ük­uno­ká­já­nak ar­ca, nagy­szü­lei, Jékely Adrienne és Péterfy Lász­ló tár­sa­sá­gá­ban.


Hogy a ké­pek – na­gyon gyak­ran szak­rá­lis tar­tal­mú­ak, temp­lo­mi hely­szí­nek­kel, kop­ja­fák­kal, pa­lás­tos lel­késszel – mi­lyen tö­ké­le­tes har­mó­ni­á­ban van­nak Áprily La­jos lel­kün­ket-gon­dol­ko­dá­sun­kat fel­eme­lő és meg­tisz­tí­tó vi­lá­gá­val, ar­ra most csak két pél­dát em­lí­tek. Az irisórai szar­vas cí­mű vers ké­pi áb­rá­zo­lá­sát, a há­zi­a­sí­tott szar­vas­bor­jú­ról, ame­lyet e ké­pe­ken ugyan nem a „simmenthali”, nem a te­hén, ha­nem egy ju­hász­ku­tya fo­ga­dott bor­já­nak, de a vers­bé­li szar­vas ide­gen­ség­ér­ze­tét, övéi kö­zé vá­gya­ko­zá­sát e daj­ka­ság­ké­pe­ket lát­va még job­ban át­érez­zük. Épp­úgy, mint a so­kak szá­má­ra is­me­rős és ked­ves Fecs­kék, őzek, far­ka­sok cí­mű Áprily-pró­zakötet egyik epi­zód­já­nak, a Két őz­nek fény­ké­pek­kel hang­sú­lyo­sab­bá tett új­ra­ol­va­sá­sa­kor, amely még in­kább fel­erő­sí­ti ben­nünk az Is­tent, em­bert és min­den te­remt­ményt sze­re­tet­tel és tisz­te­let­tel meg­kö­ze­lí­tő köl­tő irán­ti nagy­ra­be­csü­lé­sün­ket, há­lán­kat.

Öröm­mel fe­dez­het­jük fel azt is, hogy Lőwey Lil­la a szer­ző ver­sei és pró­zai szö­ve­gei mel­lett gaz­dag Áprily-szakirodalomra tá­masz­ko­dott, töb­bek kö­zött az Er­dé­lyi re­for­má­tus egy­ház­ke­rü­let és a Kál­vin Ki­adó kö­zös ki­adá­sá­ban 2011-ben meg­je­lent Áprily ta­nár úr ugyan­csak szép és gaz­dag anya­gá­ra. Öröm­mel csa­pon­ga­nánk még Jékely (ez volt a köl­tő ere­de­ti csa­lá­di ne­ve, fia, Zol­tán is­mét e né­ven pub­li­kált) gyer­mek­ko­rá­nak, nagy­enye­di ta­ná­ri éve­i­nek fon­tos hely­szí­nei kö­zött, majd a szá­má­ra éle­te al­ko­nyán me­ne­dé­ket, al­ko­tó kö­rül­mé­nye­ket biz­to­sí­tó vi­seg­rá­di tusz­ku­lá­num­nak a vi­lá­gá­ban, s az­tán az if­jú­kor fe­je­ze­te­i­hez vis­­sza­la­poz­va bá­mul­nánk a köl­tő­vel Rap­son­né vá­rá­nak rom­ja­it és a vad­lúd-éket… Még­is, most ta­lán elég, ha an­­nyit mon­dunk: ez az Áprily La­jos tisz­ta egyé­ni­sé­gé­nek, folt­ta­lan élet­mű­vé­nek és az őt fel­ne­ve­lő táj­nak szen­telt könyv, s az egész, ha­tal­mas hon­is­me­re­ti so­ro­zat mél­tán ki­ér­de­mel­te, hogy emel­ke­dett re­form­ko­ri stí­lus­ban a „hon­sze­re­lem” köny­ve­i­nek ne­vez­zük min­den kö­te­tét. Il­lő vé­gül je­lez­nünk azt is, hogy a ki­adó – a nem könnyű idők­re va­ló te­kin­tet­tel – je­len­tős ked­vez­ményt igyek­szik ad­ni köny­vei árá­ból, így re­mél­he­tő, hogy so­kan fog­ják öröm­mel és meg­ha­tot­tan for­gat­ni az Áprily-albumot, ma­gyar­órá­kon in­nen és túl.

(Váradi Pé­ter Pál – Lőwey Lil­la: Álom a vár alatt – Áprily La­jos, PéterPál Könyv­ki­adó, Veszp­rém, 2012)