Kultúra

Találkozás Rátóti Zoltánnal

Rátóti Zoltán Jászai Mari-díjas színész-rendező, a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója munkatársaival a jövő évadot tervezi, amellyel ismét szeretné kivívni a közönség és a szakma elismerését. Azt vallja, nem a Kaposvár- jelenség legendáját kell ápolni-őrizni, hanem friss, élő, a jelenben érvényes, minőségi előadásokat kell létrehozni. A Vaknyugat című vígjátékban Welsh atya szerepét alakítja, s lemezbemutató koncertekre készül. Csodalépés címmel jelent meg első szólólemeze, amelyet nemcsak előadóként, hanem zeneszerzőként is jegyez. A színidirektor – aki Weöres Sándor A teljesség felé című verseskötetének tolmácsolásáért tavaly elnyerte az Év hangoskönyve díjat – színes és szokatlan programokkal csalogatja a potenciális színházbarátokat. Örül, ha fiatalok közé hívják, mert akkor egy kicsit maga is megfiatalodik. Legutóbb a püspöki székházban verselt, s életéről mesélt a katolikus gimnazistáknak, akik megirigyelhették énektudását és virtuóz gitárjátékát is.

– Ugyanolyan rossz gyerek voltam, mint bárki más. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudtam, merre induljak el az életben. Bohóc akartam lenni. Cegléden is megfordult két-három vándorcirkusz, s a plakátokat látván felvillanyozódtam. Már óvodáskoromban is jópofának találtam, ahogy esnek-kelnek a bohócok. Sajnos le kellett tennem eredeti elképzelésemről, mert a tornaórákon nem voltam elég bátor, féltem a szertornától, és az egyensúlyérzékemmel is baj volt. Ügyetlennek éreztem magam, jóllehet később, középiskolásként vízilabdáztam és kosaraztam is. Az akrobatikus elemek azonban elengedhetetlenek a bohócsághoz.

A magyar jugendstil különleges hajtása az „új stílusnak”. A szecesszió nálunk jutott el oda, hogy követői, a „kivonulók” befogadták a nemzeti kultúra népi értékeit, ötvözve őket többek között a keleti mitológiával. Építészet, festészet, iparművészet, jellegzetes ornamentika, finom részletek… – Gesamtkunstwerk a javából, olyan csodálatos példákkal, mint a Zeneakadémia, a marosvásárhelyi Kultúrpalota vagy a Kós Károly által tervezett zebegényi templom. De idetartozott az egykor a budapesti Erzsébet téren álló, majd 1959 őszén esztelenül lerombolt Nemzeti Szalon is, amely ugyancsak őrizte, ha rövid időre is, a százötven éve született polihisztor, Körösfői Kriesch Aladár keze nyomát… A nagykovácsi közösségi házban, az Öregiskolában rendezett kamara-kiállításon a nagyrészt a családi gyűjteményből származó képek, fotók legérdekesebb darabjait mutatja be az unoka, Körösfői Kriesch György. Az idei emlékév fő szervezője a rögtönzött tárlatvezetés közben a kultúrtörténeti előzményekre is kitér:

– Itthon a rendszerváltozást követően fordult az érdeklődés ismét a II. világháború után elhallgattatott, hanyagolt, sőt lenézett (polgárinak, sokszor klerikálisnak és „túlságosan magyarnak” tartott) hazai szecesszió felé – meséli. – Bernáth Aurél és Pátzay Pál befolyásos, hangadó köre egyszerűen figyelmen kívül hagyta a századforduló művészetét. Bernáth csak 1966-ban „fedezte fel” Nagy Sándor pesterzsébeti templomi freskóit; becsmérlően írt róluk, illetve áttételesen a gödöllői művésztelep alkotóiról.

Életemre kiható, személyre, személyiségemre szabott jelképnek is tekinthetem, hogy hatéves koromig nagyanyámnál nevelkedtem egy Borsod megyei faluban, Igriciben, amely igricekről, királyi énekmondókról kapta a nevét. Anyám, akit kétszer-háromszor, ha láttam, 1951 augusztusában vett magához. Pesten lakik – hallottam addig sejtelmesen, mintha egy Óperenciás-tengeren túli titokzatos településről lenne szó. Mint kiderült, Pest valójában Buda volt, pontosabban a Buda és Budakeszi közé ékelt Állami Fodor József Szanatórium. A buszmegállótól a 97-es utca vezetett a portához, amelynek egyik szobájában anyám telefonkezelőként dolgozott.

Lemezajánló

Hallgatom a Ghymes együttes legfrissebb lemezét, és az elégedettség megnyugtató érzése jár át. Az idei jubileumi év beharangozójának szánt 30 Fényév című album ugyanis semmi olyat nem nyújt, ami a korábbi Ghymes-munkákhoz képest radikálisan új volna. Ez azonban csöppet sem zavar, mert a színvonal változatlan. A nyughatatlan Szarka testvérek, úgy látszik, megállapodtak.

Nagyjából a 2002-es Héjavarázstól kezdve megfigyelhető volt szelídülésük, párhuzamosan az egyre fokozódó – megjegyzem, megérdemelt – elismeréssel. A 30 Fényév tehát a megszokott Ghymes-összetevőkből rázza-keveri zenei koktélját, mégsem fullad fárasztó önismétlésbe. Felsorakozik itt a nemzeti ünnepeinket énekelhető tömegdalba csomagoló vonulat (Babám, Akkor is ’56), a historizáló vágánsköltészet (Cseh vitéz dalai, Gúnydal), a szerelmi líra (Még, Az volt a szép) és a versmegzenésítés (ezúttal Nagy László Csillagrugó éjszakában című verse került terítékre).

Minden hírneves alkotó utolsó művéhez különös figyelemmel közelítenek azok, akik nagyra becsülik művészetét. Nem azért, mert törvényszerű, hogy egy életmű záró darabja feltétlenül egyben a legjobb is. Inkább azért, mert tudjuk róla, hogy nem lesz következő. Ilyenkor azokat a gondolatokat keressük benne, melyeket a művész még a világ tudtára akart hozni, főleg akkor, ha tudatában volt annak, hogy ez lesz a végső alkotás. Andrej Tarkovszkij az Áldozathozatal forgatásakor már tisztában volt azzal, hogy gyógyíthatatlan beteg. Sokan máig úgy nézik ezt a filmjét, hogy közben azt kutatják, vajon hol rejlik benne az üzenet, amelyet még utoljára meg akart osztani velünk ez a rendkívüli érzékenységgel megáldott rendező.

Nagyböjti találkozás Vedres Csaba zeneszerzővel

Szürke hóesés. A Szentendrére tartó HÉV-en még végiggondolom mindazt a tudást, amit felhalmoztam Vedres Csabával kapcsolatban: lemezei forognak, nyilatkozatai kavarognak a fejemben, s lassan kialakul az interjúkérdések íve – ahogy én elképzelem. „Vétkezik, aki nem nálunk étkezik” – akad meg a szemem egy helyi hamburgerbár reklámján. Péntek van. Eszembe ötlik, idézni fogom majd interjúalanyomnak, hogy ürügyet találjunk nagyböjt körüljárására.

Szentendre, az ország talán egyik legelbűvölőbb városa most nem a szebbik arcát mutatja: lelombozó tompaság, szakadatlan hóhullás. Végre megérkezem, bekopogok, Vedres Csaba közvetlen vidámsággal fogad, hellyel, majd kávéval kínál, s mentegetőzik: rá kell gyújtania. A beszélgetés pedig megindul, s már tíz perc után tudom, előre végiggondolt kérdéseimet sutba dobhatom, ugyanis Csaba feltételek nélküli nyitottsága őszinte együtt gondolkodásra hív. Vele tartok.

Thorma János a Magyar Nemzeti Galériában

Egy letűnt világ, a századforduló békés, nyugodt hangulata elevenedik meg a látogató előtt a kiállítótermekben. A nagybányai művésztelep egyik alapító tagjának, rendkívüli festőegyéniségének képeiben gyönyörködhetünk május 12-éig.

Thorma János (1870–1937) Hollósy Simon és Ferenczy Károly mellett meghatározó alakja volt a partiumi művészkolóniának. A Máramarosi-hegyek lábánál elterülő középkori bányászváros és környéke adott ihletet fél évszázadon át a nyaranta odalátogató és tanulni vágyó magyar festőknek. Amikor még nem volt általános a motorizáció, a természeti környezet s a vidéki táj még őrizte eredendő érintetlenségét. Thorma a Művészeti nevelésről című tanulmányában így írja le a festőiskola oktatási koncepciójának lényegét: „A növendéket a természet fanatikusává kell tenni. Ez az egyetlen, ami (…) erős fundamentumát fogja képezni egy összhangban lévő művészléleknek.”

Gondolatok a Parsifalhoz

„Üdvösség csodája! Megváltó megváltása!” Közeledik a húsvét, vele pedig az operaházi Parsifal, Wagner „fennkölt ünnepi játéka”, Mikó András jelenleg is műsoron tartott rendezésében. Hosszú, kényszerű hallgatás után harminc évvel ezelőtt, az Erkel Színházban szólalt meg újra Magyarországon a száműzött „vallásos mű” – a zseniális és kellőképpen nagy tekintélyű karmester, Ferencsik János „utolsó kívánságaként”. E jubileum persze csak időhöz kötött aktualitás, a mű azonban folyamatos késztetés a spirituális készületre, a passió rémisztő némaságára és a megváltás örömére.