Kultúra

Rosta Szabolcs a bugacmonostori feltárásról

Ásatások; kastély- és várfelújítások; restaurált, visszavásárolt, ajándékba (vagy letétbe) átadott műalkotások… Mostanság hétről hétre kapkodhatjuk a fejünket az „eredményeket”, a kultúrtörténeti és turisztikai örömhíreket hallva. Visszakapott értékeink címmel a Mértékadóban is azért indítottunk sorozatot, mert legalább érintőlegesen szeretnénk hírt adni „legújabb” régiségeinkről. Amit nem mindig tehetünk röviden… Tudjuk, régész körökben közhely: itthon szinte bárhol leáshatnak, találnak valami árulkodót a múltból. Magyarország lelőhelyekben különösen gazdag. Ott is, ahol egyáltalán nem gondolnánk. Az unalmasnak tűnő pusztavidékre, nevezetesen Bugacmonostorra az elmúlt években terelődött a figyelem, ahol mind méretét, mind jelentőségét tekintve fontos feltárás zajlik. Nem túlzás: európai jelentőségű. Az ott talált leleteket a kecskeméti Katona József Múzeumban őrzik, de a rendkívüli anyag egy része Kolostorok kincse címmel most éppen Szegeden látható. A feltárást vezető Rosta Szabolcs régésszel, a kecskeméti gyűjtemény igazgatójával a „néptelen” Bugacmonostorról és a legendák világának valósággá válásáról beszélgettünk.

– A Kárpát-medence mindig is élhető, kedvelt terület volt, ahol a különböző korok népei, kultúrái, társadalmai nyomot hagytak. Kelet és Nyugat határára folyamatosan érkezett „utánpótlás”; így a régészek számára a Kárpát-medence valóban aranybánya. Az ország körülbelül harminc százaléka ténylegesen lelőhelyekkel fedett, ami hatalmas nagy arány. A kiskunsági térség, Bugac környéke viszonylag ritkán lakott terület, ma már a tanyák is kihalóban… De ez nem mindig volt így. A tatárjárás és a törökdúlás egyaránt a Duna-Tisza közét, a Tiszántúlt, vagyis a síkvidéket érintette legjobban; ami a települési rendszerben a mai napig érezteti a hatását. Ezért tűnik a mai kor embere számára hatalmas szenzációként, hogy a puszta közepén olyan emlékeket találunk, amelyek hajdanvolt nagy időkre emlékeztetnek. Annak idején nem a semmibe építkeztek, a korai középkorban virágzó élet volt arra. A lelőhely különleges, hiszen „fehér folton” került elő a szakma számára sem várt jelentőségű és minőségű emlékanyag.

Egy szakácsnő, egy rendező és egy pápa találkozás

Sok mindenre jó egy interjú. Például arra, hogy általa behatóbban megismerhessünk olyan embereket, akikhez amúgy nem egykönnyen juthatnánk közel. Így akár azt is megtudhatjuk például egy pápáról, hogy melyek a kedvenc filmjei. Persze valahogy elboldogulnánk az életben az efféle információk nélkül, de bizony még egy ilyen apróság is sokat elárulhat egy ember lelkiségéről, legmélyebb valójáról. Kevéssel a megválasztása  után nem sokkal – egy korábban készült interjúkötete felértékelődésének köszönhetően – kiderült Ferenc pápáról, hogy legkedvesebb filmes élményei között tartja számon a Babette lakomája (1987) című alkotást.

Alessandro Brustenghi ferences tenor Budapesten

„Köszönöm minden mosolyodat Istennek” – ezt mondta nekem, amikor először találkoztunk személyesen. Azt hiszem, ennél szebb bókot az ember lánya nem nagyon kaphat. Ám csak azért mesélem el mindezt, hogy érzékeltessem, milyen személyiség is ő: telis-teli van békével, szeretettel, örömmel. A ferences tenorként emlegetett assisi szerzetes, Alessandro Brustenghi február 20-án, a Szent István-bazilikában az ott „vendégeskedő” Mária-szobor jelenlétében a szentkúti kegyhely javára adott hangversenyt.

Minden eddiginél több, negyven busócsoport kilencszázötven busója és százötven egyéb maskarása búcsúztatja a telet a mohácsi sokácok messze földön ismert – az emberiség szellemi-kulturális örökségeinek UNESCO-listájára is felvett – népszokásának alkalmával, farsang utolsó hetében, február 27. és március 4. között. A húshagyó keddi, főtéri koporsóégetéssel záruló karnevál rendezvényei között lesz farsangi felvonulás, dudástalálkozó, népdaléneklési verseny, többféle táncház és színházi produkció, számos néptáncelőadás, busóbál, busólakodalmas, valamint maszkfaragó foglalkozás és kiállítás neves művészek busóálarcaiból.

Találkozás Vathy Zsuzsa íróval

A százhalombattai kőolaj-finomítóban három műszakban dolgozott már vegyészmérnökként, amikor egyértelmű lett: nem ez az útja. Első novelláját elvitte az Új Íráshoz, megmutatta Váci Mihálynak, s hamarosan nyomtatásban látta viszont prózáját. Ugyan társadalmi ösztöndíjasként az olajfinomítóban kellett maradnia, élete szép időszakának tekinti e négy évet, mert munkásemberek között lehetett. Később a csepeli papírgyárban volt üzemi újságíró. Itt olyan társai voltak, mint Balázs József és Bella István. Miközben kötetek sorával gazdagította a kortárs irodalmat, gyermekrovatot szerkesztett, s prózarovatot is vezetett. A József Attila-, Nagy Lajos-, Szobotka-, Márai- és Prima-díjas Vathy Zsuzsa több mint húsz éve szabadúszó író. Napjai jelentős részét könyvtárban tölti; új novelláin dolgozik. Lázár Ervin özvegyét – akiről férje Vacskamati alakját formálta A Négyszögletű Kerek Erdőben – a boldogan-szomorúan megélt jelen foglalkoztatja, s a lét peremére szorultak sorsa is gyakran megjelenik írásaiban. Évtizedeken át „háborúzott” Istennel, de már érzi békéjét s kegyelmi ajándékait.

– Milyen élmény, amikor az irodalom az utcára s a szobába költözik? Amikor írók-költők lábnyomát keresi a Lónyay utcában; azon a helyen, ahol egykor Babits, Ady és Kosztolányi sétált – hiszen a lakásuk szomszédságában működött egy ideig a Nyugat szerkesztősége – odabenn pedig férje, Lázár Ervin dolgozott, s először Önnek mutatta meg álomszerű novelláit vagy meséit.

– Nagy megtiszteltetés, hiszen írók, költők, korok üzenetét hozza a szél. Egyébként Benedek Marcell is ebben a házban lakott, ahol mi, a negyedik emeleten. Az egyik írásában így fogalmazott: dolgoztam, és közben hallottam, hogyan teszik odébb a sakkfigurákat az asztalon. Ez csak a mi U alakú udvarunk lehetett, amit parkolóként használunk, de korábban egy kerthelyiség működött itt, és sok vendég megfordult a kávéházban, ahol sakkozhattak is. Elek apó nem járhatott itt, mert ő már 1929-ben meghalt. A szemközti házban pedig Mikszáth Kálmán lakott a családjával. Szinte évente költöztek, vélhetően anyagi okok miatt.

A kisszebeni Keresztelő Szent János-templom XVI. századi főoltára 1944 óta romos állapotban egy múzeumi raktárban várta sorsának jobbra fordulását. Restaurálása ugyan azonnal megkezdődött, hét évtizede tartó felújítása azonban csak a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) másfél évvel ezelőtti összevonásával gyorsult fel. Baán László, az MNG főigazgatója elmondta, hogy a Dabrónaki Béla restaurátor és Manfred Koller konzulens vezette, átszervezett munkafolyamatnak köszönhetően láthatja ismét a nagyközönség a „még mindig nem teljesen kész” oltárt a Régi Magyar Gyűjteményben, a Budavári Palota egykori tróntermében.

Bálint Endre a Nemzeti Galériában

Amikor megláttam a fekvő angyalt egy öreg, kemény deszkára láncolva, szomorúság fogott el. Vajon mit követhetett el, hogy ilyen büntetést kapott? Mindig „beleélem” magam a látványba, és azonnal együtt kezdtem érezni. Nagyszerű dolog lehet a repülés, nincs sajnálatra méltóbb egy szárnyaszegett madárnál vagy egy mozgásától megfosztott angyalnál. A kopott barna tónusokat, a lehangoló jelenetet egy tűzpiros rózsaszál oldja fel, élénkzöld levelekkel. A Leláncolt angyal, 1972 természetesen a szabadságtól való megfosztottság szimbóluma.

Régen szólt már film a szeretetről, a szerelemről ilyen elementáris erővel, mint A nő (Her). Olyan világban, egész pontosan egy nem meghatározott időpontú jövőben játszódik, ahol az emberek gyengédek, boldogok, ám egyúttal infantilisak és gyengék. Spike Jonze rendező tökéletesen megmutatja, milyen jövő felé haladunk.