„Berendeztem én már a világom”

Talán sokan tudják a filmről, hogy egy férfi és egy női hangon kommunikáló operációs rendszer románcáról van szó. Ez elsőre talán nevetségesen hangzik, de ha megfigyeljük a jelenleg zajló folyamatokat, már nem is tűnik annyira lehetetlennek, hiszen egyre nagyobb teret kap a virtuális valóság, bár ha belegondolunk, a jelenség nem teljesen új. Néhány száz éve már elkezdődött: a szerelmes levelekkel udvarló ismeretlenek sem közvetlenül hatottak a másikra, hanem szavaik, mondataik erejével, szóvirágokkal és mondatkatedrálisokkal igyekeztek elkápráztatni szívük választottját. Talán nem véletlen, hogy a film főszereplője szakmáját tekintve afféle „fogalmazó”: olyan cégnél dolgozik, ahol irodalmi nyelven megírt leveleket lehet rendelni, amelyeket aztán szép kézírást idéző betűkkel ki is nyomtatnak – e ponton eszünkbe juthat Márquez híres regénye, a Szerelem kolera idején, melynek főhőse távírász és bérlevelező, aki csodálatos szerelmes üzeneteket ír a piacon a félszegen toporgó megrendelőknek.

 

Az írás, a könyvek tehát mind virtuális világokat teremtenek, a tévéről és az internetről nem is beszélve, e pillanatban is emberek milliói csetelnek, megosztanak, posztolnak, sokszor név nélkül, arc nélkül, avatárokon keresztül. Ez egyáltalán nem gond. Nem értek egyet azokkal, akik valami szörnyűséget látnak ebben: minden technikai eszköznek, így a netnek is vannak előnyei és hátrányai. Az viszont sokkal érdekesebb, és tulajdonképpen ez a film fő témája, hogy hogyan hat ránk mindez, mennyiben alakítja át lelkünket a virtuális valóságok sokasága.


Spike Jonze, aki nemcsak rendezte a filmet, hanem a forgatókönyvét is írta, megmutatja, hová vezethet mindez: egy – persze csak látszólag – konfliktusmentes világba. Hiszen ha lehetőségem van egy olyan világot teremteni, vagy legalább időnként benne élni, amelyik számomra a legmegfelelőbb, akkor nagyon nem akarok majd visszajönni belőle. Ahogy a Kispál és a Borz Rezervátom című száma is mondja: „Berendeztem én már a világom, és kirándulok benne, mint egy bölény.” Főhősünk is kirándul a maga kis valóságában, de nem is mint egy bölény, hanem inkább mint egy félénk őz – nagyon férfiatlan jelenség. Volt felesége el is mondja neki: te mindig is egy problémamentes feleséget akartál, akivel minden rendben van. És ez a lényeg: a virtuális világok valójában arra valók, hogy elmeneküljünk a konfliktushelyzetek elől. Hiszen a hús-vér emberekkel elkerülhetetlenek a súrlódások, a viták, még akkor is, ha a szeretteinkről van szó. Csak akkor nincs összezördülés soha, ha a másik az én klónom, ha mindenben úgy viselkedik, ahogyan azt én szeretném – ez viszont nem szeretet, ez színtiszta önzés, a belső Narciszszusz uralkodása.

 

Bámulatosan sok kérdést vet fel A nő: tulajdonképpen mi a szeretet, mi a szerelem? Hol vannak a határai? Hová tart a világunk? Mindezeket nem közvetlenül teszi föl, hanem a történetből, a főhős személyiségéből olvashatjuk ki. Mindeközben gyönyörűen fényképezett, tökéletesen felépített, érzéki, kellemes világban töltjük az időnket, minden szép, jól működő, puha. A film legutolsó jelenetét pedig filmtörténeti klasszikusnak nevezném: egyetlen gesztus két ember között hogyan képes megváltoztatni és felülírni mindent. Meg kell nézni a filmet, akár többször is!

 

A rendező zsenialitása már első nagyjátékfilmjénél, A John Malkovich-menetnél is megmutatkozott, de amíg az egy lenyűgöző, fotelbe szögező agymenés, ez a film már sokkal bölcsebb, sokkal többet tud megmutatni rólunk, emberekről. Spike Jonze a legjobbak közé tartozik, és remélhetőleg az alkotókedve és persze a producerek pénze is megjön az újabb filmjeihez.

 

Akit viszont nem lehet eleget dicsérni, az a főszereplő, Joaquin Phoenix. Az idén negyvenéves színész mindent tud a szakmáról, ami nem árt, hiszen neki kell elvinnie a hátán a mozi nyolcvan százalékát: a film több mint felében az ő arcát látjuk, az operációs rendszernek csak hangja van, Scarlett Johanssoné, aki szintén a maximumot hozza. Jók a mellékszereplők is, kivétel nélkül, különösen Amy Adams a volt barátnő és Rooney Mara a volt feleség szerepében. Nagy igazságtalanság, hogy Phoenixet ismét nem jelölték Oscar-díjra, valamiért pikkelnek rá, hiszen alsó hangon is ez a negyedik díjat érdemlő alakítása, ráadásul jó filmekben. Az előző három: a 2012-es The Master, melyben a nemrég elhunyt Philip Seymour Hoffmannal brillíroztak, a 2005-ös Nyughatatlan (Walk the Line), amelyben Johnny Casht alakította, és a Gladiátor, melyben ugyan mellékszereplő, de mindenkit lejátszott a vászonról. Sebaj, díjak ide, elismerések oda, így is a csúcsra érkezett: a legjobb amerikai rendezők bíznak rá fontos főszerepeket – és nagyon jól teszik.