Találkozás Bertók László költővel
Petőfi szerint a költészet „olyan épület, / Mely nyitva van boldogboldogtalannak, / Mindenkinek, ki imádkozni vágy, / Szóval: szentegyház, ahová belépni / Bocskorban sőt mezítláb is szabad.” Nagy Gáspár töretlen gerincek kopogtatásának tartotta a lírát, Kányádi Sándor egy kisdiák válaszával summáz, miszerint „vers az, amit mondani kell”. Halmai Tamás pedig így vall: „Verset suttogni fülbe, / gyermektenyérnyi gyóntatófülke”. Mit jelent a huszonhét kötetes, Pécsett élő Bertók László Kossuth-díjas költőnek a vers, a verselés?
Az életet… A mindent… Ha több mint hatvan éve ír verset valaki, s a vers is több mint hatvan éve írja őt, akkor olyan neki a vers, mint az, hogy „levegőt veszek”. Addig élek, amíg írni tudok, s addig írok, amíg élek, szoktam mondani, bár ez csak „áttételesen” igaz. Petőfinek viszont nagyon igaza van: a költészet olyan épület, „mely nyitva van… mindenkinek, ki imádkozni vágy”. Mindenkinek, aki kapcsolatot akar teremteni a Titokkal, a Mindenséggel, az Úristennel. Vagy eltűnődni csak, például azon, hogy „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?”, ahogy Babits Mihály írja. De nem mindenki költő, aki a költészet szentegyházába belép. A többség versolvasó, versszerető csupán. A költők meg, Petőfinél maradva, talán a költészet szentegyházának a papjai. Akik arra figyelnek inkább, amit Weöres Sándor ajánl nekik Ars poetica című versében: „Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket”. S ehhez hasonló az is, amit évtizedekkel ezelőtt fogalmaztam meg magamnak: „Tetten érni a folyamatot, / mikor színén a lényeg átsajog.”