Borsos Miklós világa

 

A kiállítótérbe lépve sokakat zavarba ejthet a terem közepén elrendezett számos kottatartó állvány. Nemcsak a kiállítótérben, hanem a művész életében is központi szerepet kapott a zene, a nagy mesterek tisztelete, valamint az együtt zenélés. Ez utóbbi az egyik legintimebb együttlét, amire emberek képesek: közösen énekelni, zenélni szakrális tevékenység. Ez az intimitás érződik az egész kiállításon, és elsőre meghökkentő élmény is lehet az avatatlan szemnek. Ahogy azt Bogárdi Szabó István református püspök a megnyitón elmondta: Borsos Miklós kiállításán nem kell feszengenie a nézőnek, ha elfogadja a zseni invitációját, hogy együtt szemléljék a mindenséget. Mert igen: nincs itt minden, ami itt lehetne, mégis a mindenség tárul fel Borsos Miklós műveiben. Nemcsak organikus, erősen szimbolikus szobraiban vagy légies könnyedséggel megrajzolt képeiben, hanem fiatalkori olajfestményein is.

 

Borsos Miklós 1906-ban született Nagyszebenben. A család 1916-ban, a román betörés elől menekült Győrbe, ahol később le is telepedtek. Ahogy azt a művész Visszanéztem félutamból című önéletírásában leírja, édesapja féltette a művészpályától, de a konok fiatalember sosem kötött kompromisszumot: a pénztelenség, a politikai viszonyok, a rosszallás ellenében is azzal foglalkozott, amire elhívást érzett. Középiskolai tanulmányait megszakítva Firenzébe utazott, hogy a reneszánsz művészetet tanulmányozza. Eleinte a festészet vonzotta, később a szobrászat felé fordult az érdeklődése – olyannyira, hogy az Arno folyóba dobálta azokat a képeit, amelyeket nem égetett el. 1929-ben néhány hónapig hallgatója volt a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolának, de abbahagyta tanulmányait, és helyette barátjával, Pohárnok Zoltánnal inkább újabb vándorútra indult, ezúttal a francia Riviérára. A negyvenes években felfelé ívelt a pályája, 1945-ben a Művészeti Tanácsba is beválasztották, majd a kommunista hatalomátvétellel indexre került, hasonlóan azon művésztársaihoz, akik semmilyen szekértáborhoz nem akartak tartozni.


 

Baráti körébe érdekes módon leginkább írók, költők és zenészek tartoztak– olyanok, akikkel jól lehetett együtt játszani. Borsos Miklósnak lételeme volt a játék, a játékosság; még a súlyosabb témákat feldolgozó művein is ott nyugszik valami nehezen érthető nyugalom és derű. Bár nem volt könnyű sora sem vándoréveiben, sem a szürke szocializmusban, ez a színesség, nemes derű sosem hagyta el.

 

A kiállítási anyag legnagyobb részét Maros Éva hárfaművész bocsátotta a szervezők rendelkezésére; ebben olajfestmények, tus- és ceruzarajzok, kisplasztikák, domborított rézképek is láthatók, gyakorlatilag a teljes életművet felölelik. Ahogy ott áll előttünk – talán éppen e miatt a természetesség és közvetlenség miatt –, nehéz rendszerben, folyamatokban, korszakokban látni az életművet. Nem tudományosan leírható folyamat, hanem egy személyiség áll előttünk. Egy, az én generációm számára már ismeretlen alkotó, aki mégis ismerős.

 

Pontosan ez, az ismerőssé tétel volt a kiállítás készítőinek célja – mondta el Horváth Gyula belsőépítész, az anyag válogatója. Az ő ötlete volt, hogy a győri Borsos-múzeumból kölcsönkapott, vörös márvány Krisztust az 1977-ben készített keresztút képeivel vegyék körül. A műalkotásokból nemcsak a képekben, hanem a képek elrendezéséből is előttünk áll a golgotai kereszt. A kiállítás nagy érdeme, hogy nemcsak bibliai témájú alkotásokat vonultat fel, noha a helyszín, a Bibliamúzeum talán ezt kívánná. Ám az, akit a művészet a maga eszközeivel próbál a szépen, a jón és az igazon keresztül sejtetni, nem igényli ezt a leszűkítést, hiszen maga is az egész embert szereti és hívta alkotótársul, mindenestül. Ezért fér el az említett golgotai kereszt alatt a Maros Évának hagyott cetli: „A Margit kocsmában vagyok.”

 

A kiállítás a győri Borsos Miklós-emlékmúzeum és a Petőfi Irodalmi Múzeum mellett Maros Éva, Geiger György, Csoma Judit, Molnár János, Molnár Miklós, Konok Tamás, London Katalin és Blazovits Éva támogatásával valósult meg. Így nemcsak Borsos Miklós, hanem az ő Borsos Miklósuk áll a szemlélődő előtt. Fontos ez a szó: csak szemlélődve nyílik meg a kiállítás, csak így kezd el beszélni az életmű. Szemlélődve látható a festő 1928-as olajfestmény önarcképén, feszülten fogja az ecsetet, és tekintete szinte teljesen Csontváryé. Szemlélődve vehető észre feleségének alakja az egyik kottatartó állványon elhelyezett képen, és ugyancsak csendben figyelve sejlik fel, szinte mellékesen Henry Moore királya és királynője az egyik rajz hátterében, ahol a tihanyi táj csendjében, a vízben kibontakozó romantikus történet mellett a művész éppen egy sejtelmes formát fejt ki az előtte lévő, hatalmas kőtömbből.

 

Henry Moore volt az egyik nagymester, akitől még elismert művészként sem átallott tanulni. Élete végéig kísérte az az alázat, amellyel a szépség felé fordult – és azok felé, akik hasonlóan viszonyultak a széphez. Akik játszó- és alkotótársául szegődtek mellé, vagy akiknek ő válhatott vándortársává.

 

Már akkor sejtettem, hogy Borsos Miklós nem mindennapi munkát ad majd nekem, amikor a kiállítás megnyitása előtt végigkérdeztem a Múzeum körút antikváriumaiban, van-e valamelyik önéletírásából. Végül egy olyan Visszanéztem félutamból példány gazdája lettem, amely a művész dedikációját tartalmazza. Talán botorság, de jelnek vettem ezt – egy személyes kapcsolat kezdetének.

 

Nem is lehet másképp az ember azzal a másikkal, aki kiteszi elé a szívét. Horváth Gyula asztalán szó szerint ott állt Borsos Miklós szíve – annak a szobornak a vázlata, amely az Országos Kardiológiai Intézetnek készült, hálából, ugyanis az idős művész szívműtéten esett át – és ez a véső letételére kényszerítette. Egyik legkeményebb vallomását ekkor tette meg a zene iránt: azt kérte ugyanis, hogy a mellkasán legyen a műtéti vágás, ne diszkrétebb helyen, a nyakán – akkor ugyanis nem hegedülhetett volna többé. Neki nagyobb fájdalom lett volna többé nem hegedülni.

 

Voltak témái, amelyeket – mint a hegedűt – nehezen engedett el: a kertjében feledett, borostyánnal befutott szobor több rajzán is megjelenik. Ilyen téma volt Maros Éva is, szellemi gyermeke, de ilyen az a forma is, ami a nulladik kilométert jelzi a Lánchíd lábánál. Az ívelt, szilvamagra emlékeztető forma, amelyből maga az élet indul ki. Borsos Miklós nagyon szerette az életet, és hitte, hogy van célja. Életművét olyan derű járja át, amelynek okát sokfelé kereshetjük, de nem lesz ott sem a dél-itáliai és francia tájakon, sem Tihanyban – ott lesz viszont, ahonnan Udvardi Erzsébet képeinek csillogása jön. Legfelül.

 

(A kiállítás június 27-ig hétköznapokon 10-től 19 óráig tekinthető meg a Ráday utcai Bibliamúzeumban).

 

Fotó: Kalocsai Richard