Tavasz a Pesti Vigadóban

Gúnyolták „kikristályosodott csárdásnak” és becézték tündérkastélynak a városképi jelentőségű épületet, amely egykor Pest-Buda/Budapest legjelentősebb koncert- és rendezvénytermét foglalta magában. A Zeneakadémia átadása (1907) ugyan beárnyékolta az addig ott pezsgő hangversenyéletet, de a Vigadó továbbra is őrizte kivívott tekintélyét… – egészen a második világháborúig. Budapest ostromakor bombatalálat érte, kiégett. Sorsa évtizedekig bizonytalan volt, a bontása is szóba került. Hosszas tervezgetés után végül 1980-ban nyitották meg ismét a belsőépítészetileg egyszerűsítve felújított Vigadót; benne a hétszáz férőhelyes nagyteremmel, a kétszázhúsz nézőt befogadó kamarateremmel és a kortárs képzőművészeknek bemutatkozási lehetőséget biztosító Vigadó Galériával.


1981 márciusában e régi-új „művelődési központban” rendezett díszelőadással indult el a Budapesti Tavaszi Fesztivál máig tartó sikertörténete… Az eredeti pompáját csak sejtetni engedő, lelakott épületre aztán 2004-ben lakat került. Hosszú szünet és csend. Tíz év elteltével, gondos, részletekre ügyelő renoválást követően – immár a Magyar Művészeti Akadémia székházaként – tért vissza tetszhalott állapotából a Pesti Vigadó, amely időközben az ötödik és hatodik emeleten tekintélyes kiállítóterekkel bővült. (Jelenleg Makovecz Imre életművét és tervben maradt munkáit bemutató tárlat várja benne az érdeklődőket.)

 

Megilletődve lép be az ember. Különösen a kisebb termekkel, a lépcsőházi előcsarnokkal, a Dunára néző napfényes panorámafolyosóval és a Társalgóval keretezett díszterembe. Than Mór és Lotz Károly örökre elveszett, pótolhatatlan festményein kívül ma majdnem ugyanaz fogadja a betérőt, mint azokat, akik a háborús pusztítás előtt jártak itt. Bizonyára sokakban él még a köztes időszak kényszermegoldásának képe: az az ormótlan szocreál álmennyezet, amelyet azzal mentegettek, hogy javítja az akusztikát… Helyette a fegyelmezett szépségű kazettás-függős-rátétes síkfedés, az óriási csillárok, oszlopok, kandeláberek, keleties kőcsipkék idézik újfent a színes-aranyos romantikát. Az egykori legendás vendégekre (komponistákra, művészekre, karmesterekre) emlékeztet a patinás csarnok, ahogy fontos világpremierekre is: az Erkel Ferenc alapította Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának akkori „törzshelyén” mutatták be Liszt Szent Erzsébet legendája című oratóriumát (mintegy ötszáz közreműködővel), itt játszották először Brahms 2. (B-dúr) zongoraversenyét, Mahler I. szimfóniáját, Kodály Psalmus Hungaricusát, Hubay, Dohnányi és Bartók több művét… A Pesti Vigadóban került sor 1875. március 10-én Liszt és Wagner nevezetes közös koncertjére. Ha csak a zeneszerzőket bogarásszuk a háztörténetben, feltűnik Anton Rubinstein, DvoÍ ák, Goldmark, D’Albert, Saint-Saëns, Pablo de Sarasate, Wieniawski, Ysal e, Busoni, Richard Strauss, Debussy, Mascagni, Ravel, Casella, Stravinsky, Prokofjev… – a közönség soraiban pedig Smetana és Puccini… Ők is azt láthatták, amit mi; egy ambiciózus, világvárosi álmot.

 

Fotó: Kissimon

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..