II.
Mindezt vajon kik akarnák?
Emlékét, múltját, jövőjét sóval beszórnák,
az elv-nélküli társak, szolga-rongy, kövület-kényurak,
sátáncsírás massza tocsog helyén az agyuknak,
nincs öntudat, identitás, se emlékezet,
tartják koponyatetőik korrodáló vasrudak,
és a vasfüggöny könyörtelenül leereszkedett.
Hallják! Soha nem jár ki megváltás maguknak.
Mert a békepap-áldás pokol, fejükre átokként visszahull,
mint ahogy a reverendát meggyalázta a vörös cingulus, vadul.
III.
Riasztó bűzük, Sztalin lefűrészelt csizmájából kiárad,
virtuózai a davajgitárnak
szárából ki sose nőttek,
hevében párolog kapca, pufajka,
fedésül megül a szmoking, a vasárnapi öltöny rajta,
de a szag immár megmarad öröknek.
Hiába fordultak párfűmösen nyugatnak, etetvén a népet holddal,
mely vonítva nyelte le torkán: itt sosem volt baloldal.
IV.
Szívük, már ha volna, miféle égtáj felé mutat,
csak a pénz s a hatalom iránt, mely a nemzet arcába rúgat,
rájuk szervesült álorcájuk is, hát takarják,
– visszatarthatod az ég hajnalját? –,
titkosítják, már valódi titok, ha van, mert régóta átlátható kilőtt félszemmel is a maszkabál,
ócskán meztelenkedőknek is királyi mez dukál.
A tisztaság szemérmes hócsipketánc a havasokban,
csobogók, csermelyek áramolják ízét,
szekerek előtt jámborkodnak bivalyok,
a Göncöl rúdját sose törték.
Cammogva hozzák a Szejke gyógyító borvizét,
a sorsunk felcsévéző tekerőkerék, csikorog.
Az utat darabjaikkal kikövezik gerince-roppant gipsztörpék,
de alatta bazalt, kikezdhetetlen, ősi kemény,
megbírja, máig ideérhet rajta a Sibói bölény.
V.
És ha a kaptató, az ösvény elfogy,
amikor a nemes vad földre rogy,
akkor jöhet a Nyirő feltalálta hajó,
a messziségért merészen sóhajló,
majd, mint minden nagyívű magyar álom,
megfeneklik, de nem fátum a zátony.
VI.
Egymás bűneiből, elholtából,
lerombolásából élünk,
születésünk előtt a szándék már a petesejtbe épült
remélve, a gyarló mégiscsak kilábol,
az eredendő bűnt megválthatja szolgálat,
a gyanú idegrendszerben lopódzkodó vadállat.
VII.
Toll és kasza, eke és borona
magvetés igével, igásan, és aratás, és zúzóköves malom,
és méhzsongással bódított, akáctövises Szent Korona,
láncos jogar és a meredek hármas halom,
olykor az országalma messze gurul,
néha rothasztva, néha repedten,
de a Csodaszarvas sebezhetetlen,
és nem költöző madár a Turul.
VIII.
Az emigráció kenyere-földje komisz
ott, és azon csak tengődni lehet,
hány Mikes Kelemen-i sors hamvadt ki azóta is,
mennyi akaráson vágott eret;
meghal, aztán talán hazamehet
oda, ahonnan vétetett,
az anyaföld magába visszaszüli még –
a hamvaidból összerakja emlékedet.
Óhaza, elveszejtőn megtartó vidék.
IX.
Türelmetlenek vagyunk, késik az utolsó Ítélet,
e siralomvölgyben mikor teljesül be a végígéret,
mikor forr össze a Trianon-trancsírozta haza,
ó, miért volt már akkor Nyirőnek igaza?
X.
De felcsapódik a fedél, rügyként felrobbannak a sírok,
ellanyhulnak minden volt, van és leendő kínzatások, birok,
és elkezdődnek a halhatatlan feltámadások,
indul a menetelés, a Nagy Székely Szabadságmenet,
eltűnik sírkert, kivégzetteknek szánt temetői árok,
visszaparancsoltatnak a Maniu-gárdista szellemek…
Élednek a Lázárok, a Madéfalvi Veszedelem hullottjai,
és a Bukovinai Menekülés,
sorsosaikhoz állnak Nyirő, Kós, Dzsida, Tamási, Székely, Sütő
és nagyszerű mások,
az Erdélyért odaáldozott kikelet-harsonások,
diadalkapuvá szétfeszül a szűk földi rés,
megállíthatatlanul, mint az idő, feltör a Házsongárd,
a vonulás az autonómiáért visszavonhatatlan angárd.
Mennek elöl elszántan, szemük nem hunyorog,
elaszott ajkukból ima bugyborog,
ráncaikban a székely zászló árnyéka sánccá feketedett.
Mindenek ellenére és mindenek felett.
