Két gyertya lángján

Amint egyre több helyen járunk, egyre több név, történet: „még látták, akkor már meggyötörten”, „amikor hajtották a félholtakat végig az utcán, ki a földre, hogy agyonlőjék őket, a falu lakói hallották a segélykiáltásokat, de nem mertek kimenni…”, „előbb a fogát verték ki, aztán agyonütötték”, „csak másnap merészkedtek arra a helyre, ahol elásták őket, volt, akit még élve, mert lélegzett a föld…” Egyre több név, egyre több hely, egyre több emlék… s az iszonyat egyre érthetetlenebb. Amikor bejöttek a szerb partizánok, a magyar honvédség már kivonult, 1944. „október 17-én a Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács, illetve a Legfelsőbb Parancsnokság döntésére Bácskában, Bánátban és Baranyában katonai közigazgatást vezettek be, és kezdetét vette a német és magyar lakosságot egyaránt sújtó megtorlás időszaka” – írja Matuska Márton kutató. S zuhognak a gyilkos viszonyok: gyilkolta a szerb partizán a délvidéki magyart és a bánáti németet, de gyilkolta a szerb partizán a királypárti szerbet, az addig békés szerb a nemzedékek óta kerítésszomszéd magyart, aztán a kommunistává vedlett magyar a magyart, kommunista a keresztényt. Az éppen hetven esztendeje végigzúdult vérengzés – szerb állítás szerint – az 1942-es újvidéki razziára adott bosszúválasz; s még mennyi ember és ember közti összekeveredés; minden gyilkos bosszút kiáltott, az erősebb háborús bűnöst keresett a kiszolgáltatott élőben. A nagypolitika célja szerint „biztosítani kellett” a térség, a Délvidék délszláv jellegét. Egyre nehezebben ismerem ki magam ebben az ember ember elleni iszonyatban, csak azt tudom, bárhová lépek, temetetlen holtak fekszenek a föld alatt – pedig már az ókori görög tragédiák is arra figyelmeztetnek: halottainkat tisztességgel el kell temetni. Ha már életüket halállá gyalázták. Hogyan volt, s miért ennyi fékezhetetlen, életoltó indulat? – Nem értem, nem értem, kezem odatapasztom a fekete márványlapra Szabadkán, a zentai úti temetőben, a magaméval azonos névhez, távoli rokon, nem ismerhettem, hiszen még születésem előtt, 1944-ben ölték meg, zuhog súlyosan, egyre súlyosabban az évszám: 1944, és a nevek, a Szabók, a Vargák, a Vassok és még mennyi sokan… Uram, imádkozva kérdem, hogyan láthatok ki ebből? Mert már elveszek, én, az emlékező is. Egy asszonyt látok, szép, okos arc, táskájából két gyertyát vesz elő, odahelyezi az áldozatok emlékhelyére, fellobbannak a lángok, tekintete akkor könnypárásodik el, amikor halkan azt mondja: „Édesanyám mindenüvé két gyertyát küldött velem: egyet a magyaroknak, egyet a szerbeknek…” És egyszerre megértem, ennek a két gyertyának a történetében-lángjában, csak ebben érthető meg, vagy legalábbis élhető tovább az élet. De Ökrös Magdolna ide hozott emlékéig még hosszú az út.

 

Megdöbbentő: magyar csoport még soha nem járta végig előttünk az 1944-es délvidéki vérengzések emlékhelyeit, felidézve a „délvidéki magyar holokausztot” – mint Czakó Gábor írja Matuska Márton A megtorlás napjai című könyvének hátoldalán. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával indult neki, hogy zarándokútjával fölrázza a hanyatlani, lanyhulni hajlamos emlékezetet.

 

A múltboncolást korábbról illik kezdeni. Cseres Tibor megírta, önmarcangoló nemzetszembenézéssel, a délvidéki katonai razziát a Hideg napokban. Ennek emlékét máig bélyegként viseli a magyar társadalom, s még most is akadnak tőlünk délre olyanok, akik erre adott „jogos bosszúnak” tekintik az 1944- es öldöklést.

 

Szakály Sándor a történész tárgyilagosságával így nyilatkozott: „A szerb lakosság és a különféle közösségek ellenségként fogadták a Délvidéken az 1941. április 11-e után bevonuló magyar csapatokat és a létrejövő magyar közigazgatást. A szerbek partizánharcot vagy pontosabban szólva bandaharcot kezdtek. Nemcsak a magyar, hanem a délvidéki sváb lakosság is megszenvedte a gabonatárolók felgyújtását, a különféle atrocitásokat, de a szerb partizánok magyar csendőrök és katonai járőrök ellen is intéztek támadásokat. Az egyik legnagyobb incidens 1942. január 4- én alakult ki egy Zsablya melletti tanyán, s innen indult a délvidéki razzia története.” 1941 karácsony estéjén a sőregi csendőrőrs tagjait is váratlanul megtámadták és lemészárolták. Ezután kezdődött meg a razzia, az úgynevezett Sajkás-vidék átfésülése. Majd ezt kiterjesztették Újvidék városára is. Tény, hogy 2550 szerb személy vesztette ekkor életét, s meghalt tizenegy magyar és tizenhárom ruszin civil is.

 

S még mindig a történészi tárgyilagosságnál tartva: hogyan léptek föl a különböző hadseregek a partizánok (mai kifejezéssel: terroristák) tevékenységével szemben? Szakály Sándort idézve: „A nemzetközi hadijog csak abban az esetben tekinti hadviselő félnek a partizánt, ha az nyíltan hordja fegyverét, azonosító jelzést, például karszalagot visel, s felelős parancsnok vezetése alatt áll. Akik nem így harcoltak, azokkal szemben minden ország hadserege úgy lépett fel, mint banditákkal, bűnözőkkel, ma úgy mondanánk, terroristákkal szemben. S az elfogottakat ilyenkor a helyszínen, statáriális eljárásban lelőtték. A délvidéki szerb partizánok nem feleltek meg a hadijog követelményeinek.”


Amikor 1944-ben a Tito-féle kommunisták bevonultak Délvidékre, egyetlen fegyveres vagy másféle ellenállásra sem került sor a lakosság részéről… S egyébként is: egyetlen erőszakos halál sem igazolhatja a másik erőszakos halál jogosságát. 1945-ben a tiszaistvánfalvai internálótáborban, amelyet a magyarok és a németek számára létesítettek, csaknem 6500 ember vesztette életét, köztük több mint nyolcszáz gyermek.

 

Pontosan kell látnunk, milyen összefüggés mutatható ki – vagy sem! – az 1942-ben és 1944-ben történtek között. A horgosi temetőben megkoszorúzzuk az emlékhelyet, hatvanöt név, köztük Virág István apátplébánosé, s ki tudja, mennyi hiányzik még. A horgosi csárda mellett lőtték tömegsírba őket. „Előtte itt is, mint másutt – mondja Forró Lajos, a szegedi egyetem délvidéki kutatócsoportjának tagja –, módszeresen, brutálisan megkínozták az embereket.”

 

Utunk során mindenütt ott a kérdés: és még hányan? Több mint tízezer áldozat nevét sikerült ez idáig azonosítani, valamennyi meggyilkolt számát (bár a halál nem ismeri a számversenyt) húsz- és ötvenezer közé teszik.

 

Martonoson Forró Lajos nagyapja házába vezet minket. Emlékhellyé alakította, miután sikerült visszavásárolnia. „Helyi szerb nemzetiségű polgárok is részt vettek a gyilkolásban a Tito-hatalom OZNA egységei mellett. Járták a falvakat, szóhasználatukkal: likvidálták az embereket. November 20-án Horgoson, 21-én Martonoson, 22-én Kanizsán. Kanizsán az agyonvert embereket még hosszú napokon át hordták az ideiglenes tömegsírokba, sokszor el sem földelték őket, csak leöntötték mésszel.”

 

A történész, miután lehetősége nyílt rá, kutatta a kommunista hatalom iratanyagát. Azok alapján, mondja, „senkire nem találtam olyan terhelő bizonyítékot, amely halálbüntetést érdemelt volna. Mondvacsinált feljelentések sorakoznak. Ezek ráadásul az illetők likvidálása után születtek.” Martonoson például november 21-én ölték meg az embereket, de a följelentéseket csak december 6-án kezdték gyűjteni.

 

„Nagyapámat Martonoson verték agyon, a rá vonatkozó egyetlen följelentést fél évvel a megölése után írták. Eszerint állítólag részt vett valamilyen verekedésben a magyar időkben. Valójában mi történt? Nagyapám jól menő hentesüzletet működtetett ebben a házban. Egy szerb hentes jelentette föl, hogy így számoljon le a konkurenciával.” Lajos az emlékházban valamennyi martonosi áldozat fényképét összegyűjtötte, azokét a szerbekét is, akik a magyar honvédségbe besorozva estek el a keleti fronton. A halottak között nem lehet különbséget tenni, csakhogy az indítékok!

 

„Mostanában nyílik Belgrádban a kommunizmus áldozatainak emlékmúzeuma. S valószínűleg a magyar áldozatokról is megemlékeznek. Nagy dolog, aminek a vége csak az lehet, hogy a ma még jeltelen tömegsírokban nyugvó halottakat egyszer eltemethetjük.”

 

Adorjánban is kegyetlenül folyt a népirtás. Egy tizenhét tagú szerb osztag lovas kocsival kiment a magyarok lakta faluba, a piactérre terelték az embereket, ötven személyt kiválasztottak, a Tisza-partra terelték őket, s valamennyiüket lelőtték.

 

„A tanítót később a karórájáról azonosították, annyira széttépte a gránát, amit a lövések után közéjük dobtak. Itt nem az OZNA emberei, ha-nem a kanizsai szerbek folytatták a vérengzést. Sajnos akadt köztük magyar is: Pilisi Pál. Adorjánban gyilkolt, Kanizsán meg zsarolta az embereket: pénzért kihozza a hozzátartozókat. Volt anya, akinek azt mondta: ha tizenhét éves lányát éjszakára rendelkezésére bocsátja, életben marad a lány édesapja.”

 

1945-ben az adorjáni vérengzés elkövetői közül hármat maga a partizánhatalom is elítélt, annyira túlzónak tartották a kegyetlenkedést. „Ez persze nem gátolta meg a kommunistákat abban, hogy a meggyilkolt emberek vagyonára rátegyék a kezüket. A likvidálásokat ugyanis vagyonelkobzás követte.”

 

A falutól nem messze a tiszai gát indokolatlanul kanyart vet. Annak idején a szerb tanácselnökben volt annyi lélek, nem engedte meg, „hogy a magyarokra hányják a töltést”. Ott a feltáratlan tömegsír, s még mennyifelé a Délvidéken!

 

Rehabilitáció? Mostanában indulhatott csak meg, de nagyon nehezen halad. „Annak alapján utasították el például az adorjániak rehabilitációját, ami a partizániratokban szerepel: ezek az emberek lesétáltak a Tisza-partra, s beleestek a vízbe.”

 

Kiengedték a szellemet a palackból, s attól kezdve a helybéli szerb lakosság, amely addig békésen élt együtt a magyarokkal, részt vett az atrocitásokban. „Előfordult persze, hogy védeni igyekeztek szomszédaikat, de nemigen nyílt módjuk rá azokban a vad időkben.”

 

Matuska Márton ezzel kapcsolatban Horváth Mihály esetét idézi. Kabol községben bíróként működött, s Dunaföldi Lajos csendőrrel és a másik falurész bírájával, Molnár Andorral megakadályozták, hogy 1942-ben egyetlen szerbnek is meggörbüljön a haja szála. „A razzia idején összeállított csendőrkülönítmény kivonult a faluba, kétszáz szerb névvel a kezükben. Dunaföldi Lajost néhány hónappal később áthelyezték, így a partizánok a háború végén őt nem érték utol. Molnár Andort és Horváth Mihályt azonban a legkegyetlenebb módon kivégezték. Horváth Mihály feleségét és kisgyermekét a háború végén elküldte-elmenekítette Magyarországra, s amikor a család visszatért, a férj és apa már börtönben volt. Horváth Mihályt a helybéli szerbek előzőleg kimenekítették a faluból, eldugták egy rőzsével megrakott kocsi aljában, s belopták Újvidékre, amikor látták, hogy a fölhergelt helybéli fegyveresek – a népőrség tagjai – őt is ki akarják végezni. Amikor megtudták, hogy elrejtőzött, álnok módon hazacsalták, bíróság elé állították, s börtönbüntetésre ítélték. A partizánhatalom azonban elégedetlen volt saját bírósága döntésével, a titkosrendőrség emberei Horváthot kihozták a börtönből és agyonlőtték. Azt, aki két társával megmentett kétszáz szerbet! Hős volt, de rossz hős. Nem volt se szláv, se kommunista, se olyan valaki, aki az új hatalomnak tetszett volna, ellenben magyar volt, katolikus, templomba járó.”

 

És mindenütt ismétlődik: haláluk előtt brutális módon megkínozták az embereket. A gyilkosságok után leggyakrabban azok jelentették föl az áldozatokat, akik részt vettek az öldöklésben. Sztálin-kesztyű: a szerencsétlennek hasi tájon kétoldalt fölvágták a húsát, s a sóba, paprikába, ecetbe mártott kezét belegyömöszölték a véres nyílásba…

 

Később bűnkategóriákba sorolták az embereket: ki mit cselekedett a magyarok 1941- es bevonuláskor, ki vett részt az 1942. januári razziában, ki követett el vagyon elleni cselekedetet? Martonoson nyolcszáznegyven följelentés érkezett egy év alatt, „döntő többségük tyúkper kategóriába tartozik: megvette az állatomat, s nem fizette ki, nem fizette meg a hitel után járó kamatot. Erre még az OZNA is azt írta: ez azért nem háborús bűn” – magyarázza Forró Lajos.

 

Azokat az embereket sújtotta a bosszú, akik soha senkit nem bántottak. Aki valamit elkövetett a magyarok közül – ne térjünk ki ez elől sem! –, az a szerbek bevonulása előtt elmenekült. Nem úgy, mint szerencsétlen bukovinai székelyek, akiket 1941 után telepítettek le a Délvidéken, majd 1944-ben ismét kénytelenek voltak továbbvándorolni. Egy nagyobb csoportjuk azonban „elkésett”, beleszaladtak egy partizáncsapatba – legtöbbjüket lemészárolták, talán csak néhány asszonyt és gyereket engedtek futni.

 

Werner Mihály martonosi plébános emlékművénél a templomkertben arra gondolok, ez a meggyötört, különös kegyetlenséggel, aberrált módon, heteken át kínzott ember halála előtt, utolsó erejével még mindenkit meggyóntatott a pincében.

 

A csurogi közös emlékhely – mint sok más helyütt – a falusi dögtemető területén áll. Tavaly ide látogatott a magyar és a szerb államfő – a magyar közjogi méltóság bocsánatot kért a múltbéli bűnökért…

 

Mit szeretnének a délvidéki magyarok? „Hadd temethessük el végre tisztességgel halottainkat, s szabadon emlékezhessünk rájuk.” Bogner István nyugalmazott egyetemi tanár édesapja is „valahol Szabadkán nyugszik”. Az apa nélkül felnőtt gyermek egyetemista korában vizsgára készült. A Goethe-kötetben véletlenül rátalált a szintén némettanár apa kézírásos elemzésére Mefisztó alakjával kapcsolatban. „Másnap a vizsgán Mefisztót adták meg témának. Így találkoztam az apámmal.”

 

A szerb tömegsírokat már föltárták, ugyanis a partizánok a vagyon miatt sok emberrel végeztek a sajátjaik közül is. Egy helyütt nemcsak a malom gazdáját ölték meg, hanem a gyermekeit is, hogy ne maradjon örökös.

 

„Kit tekintsünk áldozatnak? – tűnődik Forró Lajos. – A megölteken kívül áldozat a magyar katona, akit elfogtak a partizánok, az asszony, a martonosi paprikamalom tulajdonosa, akit orosz katonák erőszakoltak meg, édesapám, aki apa nélkül nőtt fel. S így már százezres az áldozatok száma. De nem számokkal kell dobálódzni, neveket kell mondani! Neveket! Azokat nem lehet lesöpörni, arra nem lehet azt mondani, hogy nem igaz.” S a gyilkosoknak is arcuk és nevük van. Lajos a miloševići rendszerben ezek közléséért öt évig nem térhetett haza.

 

Olvasom a tábla szövegét a szabadkai Szent Rókus-plébánia falán: ott alakult meg 1944-ben a népőrség, a helyi népirtásban elöljáró csoport. Nem értem. Kérdezősködöm ettől is, attól is, még napokkal később, idehaza is utánajárok – keresztényi kötelesség szembenézni ezzel is: itt is, s bizony másutt ugyanúgy a bunyevác papok segédkeztek a halállisták összeállításában. Uram, vétkek, vétkek, áldozatok mindenfelé… Tekintetem Magdi két gyertyájának fényére esik. Az édesanya küldte őket. „A Titelen, a Duna, a Tisza és a Bega összefolyásánál élt Benke István nagyapám története nagyon hasonló a többiekéhez. Az egyszerű parasztember összes bűne az volt, hogy magyar. 1944 októberében másokkal, köztük nagybátyjaival együtt hurcolták el, s a szerb partizánok heteken át kínozták őket.

 

Édesanyám testvére még látta kihullott fogakkal, szétroncsolódott arccal. A család végül arról szerzett tudomást, hogy egy éjszaka félholtan szekerekre rakták szerencsétleneket, kivitték őket a dögtemetőbe, s a halottakat leöntötték mésszel. Édesanyám fiatalon férjhez ment, ekkor már Magyarországon élt. Álmában édesapja kalapja fölszállt az égbe, gyerekként sokszor elmesélte ezt, s később kiderült, éppen azon a napon halt meg.”

 

Égnek a gyertyák, izzik bennük minden múlt, minden szenvedés, minden akarat és minden megbocsájtás. Igen, megbocsájtás. „Tizenéves koromban, 1970 táján jártam édesanyámmal Titelen. Az utcán találkoztunk azzal az emberrel, akiről nagynéném tudta, ő volt az a szerb ember, aki följelentette nagyapámat. És akkor… édesanyám odalépett hozzá, kezet fogott vele, s megkérdezte tőle: hogy érzi magát? Erre ez az ember lerogyott, s minden tagjában remegett.”

 

A két gyertya lángja… csak ezek összeégő égésében lehet a múltat igazságban, a bűnösök bocsánatkérése után magunkhoz ölelni, és tovább élni: megbocsájtásban.

 

Fényképezte: Cser István

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..